Egy balkáni eredetű, Mohácsra települt népcsoport, a sokácok hozták magukkal a busójárás szokását, amikor a törökdúlás után a 17. század utolsó dekádjaiban a megüresedett déli területekre érkeztek. Kis kiegészítésül a maszkfaragó hozzáteszi: „Módos népcsoportról beszélünk. Mind a mai napig a hölgyek fülében hordott dukát aranypénzérméről lehet felismerni őket: nagymamám is viselte, ahogyan édesanyám is teszi. Mostanság már divat lett sokácnak lenni Mohácson: zenéjükön, táncukon át szokásaikig, a busóviselettel együtt megannyi minden köthető hozzájuk.”

Busóöltözet gyanánt szőrével kifordított, rövid bundát, szalmával kitömött gatyát hordtak egykoron, amire színes, gyapjúból kötött, cifra harisnya került, lábukon bocskorral. Bundájukat öv vagy marhakötél fogta össze derekukon. Erre marhakolompot akasztottak. Kezükben az elmaradhatatlan kereplőt vagy a soktollú, fából összeállított buzogányt tartották.

Fotó: Sarusi István
A félkész termék – Festés előtt álló, véglegesre faragott álarcok, mögöttük pedig vésők garmadája – a kollekció több darabját a főbusó használta

Ehhez párosult álarcuk, ami „anno nem volt olyan kidolgozott, mint a mostaniak – veti fel vésés közben a különbséget Hafner Miklós. – Néztem egy régebbi videofelvételt és elszégyelltem magam: jóformán a maszk nyolcvan százalékát baltával faragta ki a bácsi, a fennmaradó részben késsel dolgozott, míg véső alig-alig került a kezébe. Én a megfelelő szerszám hiányában hozzá sem tudok kezdeni a munkához.”

Hagyományosan fűzből, ritkábban pedig hársfából faragnak – az előbbiből van több a Duna mentén.

Átlagosan 5-6 órányi munkával kifaragható egy maszk, amit aztán a tradíció szerint disznóvérrel vörösre, korommal feketére festenek. Ezek után következik a szarv felerősítése, ami Miklós nagyapjának ötlete.

Egyéni stílusukból, jellemző díszítési és formavilágukból meg lehetett állapítani, kinek a keze munkája az adott maszk: Miklós édesanyja például ívesebb formákat alkot, mint a fia. „Nincsenek igazán fix megkötések, azonban nem lehet rikító színeket használni – magyarázza a maszkmester, ám megjegyzi: – A busógúnya anyagi ráfordítást is igényel, hiszen egy komplett ruha akár százezer forintba is belekerül.”

Fotó: Sarusi István
Birkabőr öltözékében, sokágú fabuzogányával, kereplőjével készül Hafner Miklós az idei busójárásra, amit február 8-a és 13-a között rendeznek a sokácok, illetve a busók fővárosában, Mohácson

Az álarc készíttetésének indoka, hogy titokban maradjon, ki-kicsoda. Ez azért előnyös, mert busóként kicsit szabadabban viselkedik az ember: hecceli, ugratja a másikat, főként a hölgyeket – a jó ízlés határáig. De maga a jelmez is sok lehetőséget ad, hogy mindenki „megmutassa” magát. Amolyan ki-mit-tud?-féle események voltak ezek egykoron. „Talán mostanság is ez kezd erősödni: napjainkban már nem kimondottan csak a sokácok, hanem akár a mohácson élő svábok, magyarok is űzik e szokásokat – vázolja a maszkkészítő. – Ilyenkor az ember kiléphet megszokott komfortzónájából és társadalmi helyzetéből. Busóként sokkal többet megengedhet magának: fiatal férfiak idős hölgynek öltözhetnek, a nők férfigúnyát is ölthetnek.”

Persze meg kell tanulni, hogyan készül a busómaszk, de önálló mesterségként nehéz elképzelni. Ám mára már sok, nagyságrendileg 20 busómaszkfaragó dolgozik Mohácson. A helyiek persze nem vesznek minden évben álarcot, mert ha egyet megvásároltak, arra vigyáznak, majd néhány esztendő múlva megint másikat szereznek be, aztán a meglévőket cserélgetik. Ez is az inkognitóra való törekvés miatt alakult így. Ne gondoljuk viszont, hogy egy jellegzetes testalkatú, mozgású ember tökéletesen rejtve marad jelmeze mögött – kisvárosról lévén szó, elég jól ismerik egymást az emberek, de a hagyomány, az hagyomány: rejtőzködni kell...

„Egykor az egész Délvidéken, Bajától Bácskán át mindenhol volt busójárás, ahol a sokác népcsoport élt. Mohács tulajdonképpen egy maradványhelyszín, de mostanság van a csúcspont – akár ezren is busónak öltöznek” – árulja el Hafner Miklós. Egyediségét, kulturális jelentőségét jól mutatja, hogy Magyarországról elsőként (2009. október 2-án) ez a népszokás került fel az UNESCO „Az Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége” Reprezentatív Listájára.