Bikarét, Ménes-járás, Nagy-birka-rét, Juhászlak, Disznószék. A korabeli térképeket bújva ehhez hasonló nevek sokasága tanúskodik arról, hogy az ország jelentős területén legeltetett állattartás folyt – s ha nevükben néha máig is őrzik egy-egy terület eredeti szerepkörének emlékét, a hagyományos legeltetés visszaszorulásával a legelők, rövid füvű gyepek is egyre kevésbé részesei a mai tájnak. De nemcsak a legelők területe zsugorodott össze, a hozzá tartozó madarak állománya is megcsappant. Csendes kis falvaink külterületén egykor gyakori és megszokott vendég volt a búbos banka, a gyurgyalag és a szalakóta. Ma már nagy szerencse kell ahhoz, hogy találkozhassunk velük...
Van benne rendszer...
E tápláléklánc alapját is az élőhelyen jelen lévő növényzet adja, és nyilvánvalóan minden ökoszisztémának megvannak a maga táplálékhálózatai: a füvet megeszi a sáska, a sáskát a zöld gyík, amit aztán jóízűen elfogyaszt a szalakóta, ami viszont a héja zsákmányául eshet. Elég egy apró változás, elegendő a lánc egyik elemének kiesni a sorból, és a következmények önmagukon túlmutatóak lehetnek, az ökoszisztéma akár össze is omolhat!
A legelők első látásra megműveletlen, nem túl változatos és emiatt talán kevésbé értékes földterületnek tűnnek, ám valójában sokszínű és érzékeny ökológiai rendszerek, melyeknek megvannak a maguk értékes sajátosságai, egyedi vonásai.
E jellegzetességek kialakulásában meghatározó a talajminőség, a jelen lévő növényzet, a legelő-taposó háziállatok és azok ürüléke is. Az azt lebontó rovarok, a rovarokat fogyasztó pusztai madarak és az őket zsákmányoló ragadozók összessége rendkívüli biológiai sokféleséget eredményez.
A legeltetett állatok a felvett szerves anyag egy részét vizeletükkel és ürülékükkel visszajuttatják a talajba, ami kimondottan jót tesz. A növényevő állatok vizelete nem égeti ki a gyepet, trágyájuk is nagyon hamar hasznosul. A visszamentő bogarak, ganajtúrók bontják le, hasznosítják újra ezt a tápanyagot.
Ez az összmunka a legelő fennmaradásának egyik alapfeltétele. Éppen ezért a nem legeltetett, csupán kaszált gyepek biológiai sokszínűsége és minősége csak akkor tud fennmaradni, ha biztosítják a mechanikai gyepápolást és a talaj tápanyag-utánpótlását – szerves vagy műtrágyával.
„Gyepmesterek”
A legelők nem eredendően létező tájtípusok, melyekre ráeresztik a növényevő állatokat. A legelőket a hely és a legeltetett állat – és még sok egyéb elem – kölcsönhatása alakítja ki. Ha megszűnnek azok a körülmények, amik ezt fenntartják, a legelő gyors és szembetűnő változásának lehetünk tanúi. A terület kellően csapadékos klíma esetén bebozótosodik, beerdősül. A tartósabb szárazság és a túllegeltetés miatt pedig akár el is sivatagosodhat.
A földből élő eleink még jól ismerték és megfelelően kezelték is a gyepet. Az ehhez kapcsolódó hagyományok és munkafolyamatok alig változtak, és nemzedékről nemzedékre szálltak.
A kanászok, gulyások és kondások apjuktól, nagyapjuktól lesték el a legeltetés „tudományát”, melyet a természetben töltött rengeteg idő közvetlen, saját tapasztalatokkal támasztott alá és egészített ki.
Valószínűleg nem ismerték az ökoszisztéma fogalmát, de megtanulták jó gazdaként kezelni és megőrizni örökségüket és létük alapját, a földet és a legelőket. Hosszú távon szolgálta ez az embert, fenntartva az állat- és növényvilág biológiai sokféleségét.
Megszűnő életterek
Legelőink ritka és őshonos, védett növényeknek adnak helyet. Ezeket nem kell félteni a legeltetett állatoktól, hiszen azok könnyűszerrel meg tudják különböztetni a mező növényeit. A juhok orra körüli, különösen puha bőr – ahogy a lovak esetében is – hatékonyan segíti az állatot a növényfajok közti tájékozódásban. Tapintják-érzékelik a növényt, rendkívül ügyesen körbelegelve például a védett kosborfajokat. Ha megszűnik a legeltetés, eltűnhetnek a területről a védett növények is, mert állományukat elnyomja a többi növényfaj, amik addig a legeltetés miatt visszaszorultak.
Hasonló a helyzet az állatfajokkal is, például az egykor közönséges, ma pedig már fokozottan védett ürge eltűnésével kapcsolatban. Túléléséhez szükséges, hogy jól lássa a környezetét, ehhez pedig állandóan rövid, rágott gyepre van szükség. A legeltetés abbamaradásával az ürgéknek egy-két éven belül bottal üthetjük nyomát...
Az 1940-es évekig jellemzően a mezőgazdasági művelésbe vont területeket ősztől juhokkal tarlóztatták. Mi haszna volt ennek? A juhok ürüléke beborította a legelőt, szinte kérget képzett rajta. Védte a talajt a teljes átfagyástól és a kiszáradástól. A jelenleg használt modern mezőgazdasági módszerek nincsenek ilyen jó és összetett hatással a talajra, a tájra, a víz körforgására.
A hagymányos, tarlós legeltetés valódi win-win játszma volt. A jószág jóllakott, teje és húsa táplálta az embert. A föld gazdája is elégedett lehetett, mert azt látta, hogy a módszer fenntartható, a legeltetés jót tesz a földjének.
Ám az 1950-es években ez a fajta legeltetés lassan visszaszorult, amivel együtt azon állatfajok populációja is fogyni kezdett, melyek számára elengedhetetlen az állati ürülékkel táplált és taposott, rövid füvű legelő.
Az intenzív mezőgazdasági művelés hatására a 80-as évekre – mindössze 30 év alatt – a parlagi sashoz, a kerecsensólyomhoz és a rétisashoz hasonlóan populációs mélypontra jutott a búbos banka, a gyurgyalag és a szalakóta hazai állománya is. (A termelőszövetkezetek tulajdonában lévő állattartó telepek felszámolását követően a Dunántúlról például eltűntek a szalakóták.) Ám különösen érdekes, hogy mióta egyes helyeken – leginkább az utóbbi 10 évben – újra felfutott a klasszikus, legelőigényes állattartás, megerősödött a szalakótaállomány is. Ugyanez mondható el a búbos bankáról, aminek ökológiai igényei a szalakótáéihoz hasonlatosak.
A természetvédelmi kezelés az élőhely eredetiségének visszaállítását vagy megőrzését tűzi ki céljául. A megfelelő mértékű legeltetés egyfajta hatékony természetvédelmi eszköz is. A lassan visszatérő állattartással visszatelepedhetnek a hazánkban egykor gyakorinak számító madárfajok is. A tudomány által támogatott természetvédelmi tevékenységeknek és az új, vállalkozó szellemű, bátor állattartóknak hála, a düledező viskókat, karókat és kerítéseket újra élettel töltik meg a pompás madarak.
Az illatos, párás hajnali tájban lomhán vonuló birkanyáj, a velük ballagó juhász, a fiókáit etető banka és a napfényen lassan éledező rovarvilág már teljes képet mutat. Így az egykor mezőgazdasági célokra feltört táj újra életre kelhet.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek