Történetünk Pénzesgyőr mellett kezdődik: a Bakony e ligetes területének virágzó vadcseresznyefája fölött az éppen lenyugvásra készülő Vénuszt és a Szekeres csillagképet láthatjuk.

A Veszprémi-fennsíkot összefüggő napraforgómező borította július elején. A szép, szabályos tányérok készséges fotóalanyként kínálták magukat. Ám nehéz feladat a Tejúttal együtt kompozícióba foglalni őket, ugyanis a virágok déli irányba néznek, ugyanarra, amerre az égi téma is. Találnom kellett tehát egy „renitens”, különálló példányt, ami a többihez képest ellenkező irányba fordult.

A Tejút október végére már egyre alacsonyabbra kerül. Mindez arra vezethető vissza, hogy Napunk az Ekliptikán a Skorpió és a Nyilas csillagképek felé, azaz Tejútrendszerünk középpontja irányába veszi az útját, így az égi országút legszebb részétől ősz vége felé búcsút kell vennünk. A kép a Bakonyban, egy Városlőd határában magasodó, őszi köntösbe öltözött vadkörtefáról készült; fölötte a Nagy Nyári Háromszög éppen nyugovóra tér.

Stájerországban varázslatosan csillagos ég köszöntött rám, a fenyők között festőien úszó felhőkkel. Kamerámat a már napközben kiszemelt fákra irányítottam, és próbálgattam a különböző beállításokat. Az Orion, avagy a Vadász pedig szinte tálcán kínálta magát, amelyet a Szíriusz–Procyon-páros egészített ki.