Az olasz nyár nemcsak azért forró, mert fentről süt a Nap ezerrel, hanem azért is, mert alulról is fűti a felszínt a Föld belső hője. De csak az Appennini-félsziget nyugati partvonala mentén. Ez a „padlófűtés” egyes helyeken pusztító vulkáni robbanásokban, máshol szelídebb gőzkitörésekben nyilvánul meg. Ez utóbbiak energiáját éppen itt aknázták ki a világon először! A Vezúvot és környékét leszámítva az itteni vulkánok már örök(?) álmukat alusszák, de a hátrahagyott formáik – és a rajtuk kialakult kultúra – temérdek izgalmas felfedeznivalót rejteget...
Alábukás, hevülés
Az olasz tűzhányók kialakulása alapvetően annak köszönhető, hogy keletről az Adriai-kőzetlemez, délkelet felől pedig a Jón-tengeri-kőzetlemez bukik az Appennini-félsziget alá. Az alábukási zónát szépen kirajzolják a földrengések felszín alatti kipattanási helyei, melyek a Tirrén-tenger felé közeledve egyre mélyebben helyezkednek el. Az alábukó és egyre mélyebbre hatoló kőzetlemez fokozatosan felforrósodik, ami a vulkánosság hajtóerejét adja. Ennek megfelelően a tűzhányók leginkább az olasz csizma nyugati partjai mentén, részben a szárazföldön, részben a Tirrén-tenger szigetein alakultak ki. (És persze ott van még a hatalmas, de rendhagyó Etna Szicíliában.)
A tűzhányók kialakulása az északi részeken pár százezer évvel hamarabb játszódott le, így ott már – úgy tűnik – kialudtak, míg dél felé máig aktív vulkáni tevékenységgel találkozhatunk. A mélységből feláramló hő azonban még az északi részeken is igen jelentős.
Egy tipikus olasz vulkántúra általában a Vezúv és az öböl északi oldalán fekvő Campi Flegrei megtekintésével Nápolynál kezdődik. Itt kénes kigőzölgéseket, iszapfortyogókat, továbbá számos krátert és kalderát lehet megtekinteni, majd a túra folytatódik dél felé, az Etnához és a Lipari-szigetekhez. Egy efféle jól bevált és izgalmas vulkántúra a jelenleg is aktív tűzhányókról szól. Most azonban épp ellentétesen, délről észak felé vándorlunk, mert a csizma nyugati oldala a Vezúvtól fel Toszkánáig tele van vulkánokkal. Átlag 41 kilométerenként van egy-egy komolyabb tűzhányó, ami igazán nem nagy távolság...!
Magmás provinciák
A Római Birodalom provinciái eredetileg csak az Itálián kívüli tartományokat jelentették (ebből jön a „provinciális” szó egyik lesajnáló mellékjelentése: „elmaradott, szűk látókörű”), ám napjainkban számos országban, így Olaszországban is egyszerűen így nevezik a tartományokat. A „magmás provinciák” azonban nem adminisztratív egységek, ezeket nem a császár vagy a közigazgatás jelölte ki, hanem maga a Természet.
Pontosabban: a geokémikusok, akik a kőzetek kémiai összetétele alapján elkülönítették egymástól az egyes vulkáncsoportokat. Olaszország középső részére három ilyen provincia is jut, melyek délről észak felé haladva a következők: Nápolyi Magmás Provincia (ezt kihagyjuk), Római Magmás provincia és Toszkán Magmás Provincia.
A vulkánok ott tudnak a felszínre törni, ahol a repedések mentén gyengébb a szilárd földkéreg. Az Appenninek nyugati oldalán hosszan elnyúló, északnyugat–délkeleti irányú törések húzódnak. Ezért a tűzhányók számára legkedvezőbb helyek ott adódnak, ahol ezeket a törésvonalakat elmetszik a rájuk nagyjából merőleges, másodlagos törésvonalak. Ezeken a helyeken a meggyengült kérget áttöri a magma – és máris kész a vulkán!
A magma aránylag mélyről érkezik és vastag kérgen hatol át, ezért többnyire heves, robbanásos kitörések jellemzik az Appenninek tűzhányóit, bár néhol a szelídebb lávaöntés nyomai is megtalálhatók.
A kitörések megértéséhez fontos még figyelembe venni, hogy amikor a víz felforr, térfogata mintegy 1600-szorosára tágul! Márpedig a Föld mélyéből érkező magma bőven több mint 100 °C-os (akár 1000 °C-os is lehet), így könnyűszerrel felforralja a vizet, amivel menet közben találkozik. Ilyenkor különösen heves robbanásokkal tör ki a vulkán.
Ezekben az esetekben – ha egyébként nem annyira nagy a kitörés – csak egy „lyuk”, azaz egy bemélyedő, negatív, kerek forma marad a vulkán helyén, amit „maar-kráternek” nevezünk. Ezt a krátert gyakran gyűrűszerűen körbeveszi a kiszórt tufaanyag. Ezekre a formákra is bőven találhatunk példát az olasz vulkánok között, de legjellemzőbbek a nagy kiterjedésű, azaz 5–10 km átmérőjű vulkáni üstök, vagyis a kalderák.
Kalderaperemi pápai nyaraló
Amikor azt olvastam a pápáról, hogy elutazott Castel Gandolfó-i kastélyába, azt képzeltem, hogy ez valami távoli hegyvidéken lehet. Pedig ez csak annyi, mintha Budapestről Szentendrére menne valaki nyaralni, hiszen a pápai nyaraló a római agglomeráció része. A 17. század óta szolgál nyári rezidenciaként, és az olasz állammal kötött 1929-es lateráni szerződés óta maga a palota (és a park is) a Vatikán része, tehát nem Olaszországé! További érdekesség, hogy két pápát is itt érte a halál: 1958-ban XII. Piust, 1978-ban pedig VI. Pált. A palotát és a parkot ma már nemcsak a pápa vendégei tekinthetik meg, hanem – Ferenc pápa jóvoltából – 2014 óta turistaként is be lehet ide jutni.
Erről a környékről remek kilátás nyílik az Albano-tóra, melynek enyhén ovális formája, meredek belső falai elárulják, hogy itt bizony egy vulkáni eredetű terepről van szó. Méghozzá egy maar-krátertóról, ami saját típusán belül meglehetősen nagy példánynak tekinthető. A tó mélysége 170 m, amihez még hozzájön a partfalak további 200 m-es szintkülönbsége, a hossztengelye pedig meghaladja a 3 km-t.
Közelében található kisebb rokona, a Nemi-tó, mely arról nevezetes, hogy ennek a fenekén pihent 2000 évig Caligula császár két elsüllyedt luxushajója. A kis tavon nem volt különösebb értelme a hajózásnak, ezért ez a két hajó inkább afféle úszó palotaként szolgálhatott, melyeken márványdíszek, mozaikok és számos művészi alkotás is helyet kapott. Bár a roncsokról a történelem során majdnem mindig tudtak az itt élők, a hajók kiemelése csak az 1920-as évek végén, a császárság iránt nagy nosztalgiát érző Mussolini támogatásával tudott megvalósulni. Valójában nem egyszerűen kiemelték a hajókat, hanem a tavat csapolták le, mégpedig majdnem teljesen, hogy hozzáférhessenek a különleges kincshez. (A sors fintora, hogy a múzeumban elhelyezett hajók 1944-ben, a szövetséges légierők bombázása során megsemmisültek.)
A környéken tovább szemlélődve újabb krátereket, egy kimagasló rétegvulkáni kúpot (Monte Cavo, 950 m) és egy meredek gerincet fedezhetünk fel, mely az egész formát félkörívben keretezi. Ez utóbbi gerinc – méretei alapján – már egyértelműen egy vulkáni üst, azaz egy kaldera maradványa. Kialakulását tehát egy óriási kitörés okozhatta, melynek végén a vulkán alatti magmakamra kiürült és beroskadt. Egy ilyen komplex vulkáni felépítmény létrejöttéhez természetesen nem elegendő egyetlen kitörés, hanem hosszabb időszakkal és több kitöréssel kell számolni. Ezek korát a kőzetek természetes radioaktivitásán alapuló módszerekkel lehet megmérni.
A Colli Albaninak nevezett hegycsoportot, ahol most járunk, 561 ezer évtől máig 4 nagyobb és több kisebb kitörés hozta létre. Az Albano-tó létrejöttéért a 36 ezer éve történt, utolsó komolyabb kitörés a felelős. Erre a tűzhányóra járnak tehát pihenni a pápák.
De a korábbi kitörések anyaga nem korlátozódik pusztán erre a hegyre: rengeteg anyag röpült innét Róma irányába is, amely város gyakorlatilag teljes egészében viszonylag fiatal vulkáni kőzetekre települt!
Nagy és kis kerek tavak
A ragyogó, tiszta vizű Bracciano-tó pont akkora, hogy széles horizontot tár a szemlélő elé, mégis jól belátható. Körben a hegyek 5-600 méteres magasságig emelkednek, így inkább dombvidéki hangulatot kölcsönöznek a tájnak. A tó területe két Velencei-tóéval ér fel, ám mélysége – ahogy egy vulkáni tóhoz illik – lényegesen nagyobb: 165 m. A víz minőségére kiemelt figyelmet fordítanak, mivel az Örök Város egyik ivóvízforrásaként is szolgál. A környező vulkáni kőzetek, továbbá a tó alakja és mérete alapján már sejthető, hogy egy kalderatóról van szó, amelynek mélyedését egy hatalmas kitörés utáni magmakamra-beszakadás hozta létre. Kora mintegy 320 ezer év.
A közelben számos további zárt mélyedést is megfigyelhetünk a térképen és a valóságban – ezek kisebb, de szintén robbanásos kitörésekhez kapcsolódnak. Többségükben ma nincs állóvíz, de azért akad egy-két maar-krátertó a közelben. Ilyen a Martignano-tó, valamint az egészen apró Monterosi-tavacska.
Észak felé viszont, 510 méterrel a tengerszint felett, a Vico terpeszkedik – Olaszország egyik legmagasabban fekvő nagy tava. Egy rétegvulkán közepén foglal helyet, ahol a 140 ezer évvel ezelőtti kalderaképződés jóval kisebb területű volt, mint a Bracciano esetében. Ennélfogva a rétegvulkán eredeti tömbjéből lényegesen több maradt meg. A kalderaperem jelenleg 965 méterrel emelkedik a tengerszint fölé, azaz a tóhoz viszonyított relatív magassága is elég jelentős (450 m). Emiatt itt már „hegy-érzetünk” van. Ezt a hatást csak fokozza, hogy hűvös bükkerdők váltják fel a kultúrtájat és a tölgyeseket. Európában egyébként ez a bükkösök egyik legdélebbi előfordulása.
A Vico-kaldera további különlegessége szomszédaihoz viszonyítva, hogy a vulkáni működés itt nem állt le a kaldera kialakulása után, hanem elég rendesen folytatódott azt követően is. Ennek eredményeként egy 851 méteres tengerszint feletti magasságot elérő kúp nőtt ki a kaldera belsejében.
Magasabb tavi vízszintek idején ez a hegy (a Monte Venere) szigetként állhatott ki a tóból, de jelenleg csak ettől délre terül el a tó, melynek alakja így szabálytalanabb, mint a többi kalderatóé. (Jó hír azoknak, akik minden tóban szeretnek megfürödni, hogy itt is legális a csobbanás.)
A környék legméretesebb tava, sőt egész Európa legnagyobb területű vulkáni eredetű állóvize a 151 méter mély Bolsena-tó (113 km2). Kolosszális kitörései 250–500 ezer évvel ezelőtt zajlottak, ám kisebb tűzijátékkal még Kr. e. 104-ben is „szórakoztatta” az itt élőket. A kaldera kialakulása után főleg kisebb tufakúpok jöttek létre, amelyek közül kettő ma szigetként áll ki a vízből. Bisentina szigetén etruszk temető, keresztény kolostor és börtön is található, a szaracénok itáliai betörése idején (9. század) pedig menekülőhelyként is használták. Valójában a Bolsena-tó egy ikerkaldera része, mert tőle nyugatra fekszik a kisebb és „foghíjas” Latera-kaldera. Ez utóbbi nem teljesen zárt, így csak egy egészen picurka tó, a Mezzano-tó található benne.
Végül pedig a +1-tó! Ha valaki – földrajzoshoz illően – a térképen is böngészi ezt a térséget, ráakadhat a Trasimeno-tóra (ami térképünkön szándékosan nem szerepel, mivel keletkezése alapján eltérő típusba sorolható). Ez még egy kicsivel nagyobb, mint a Bolsena-tó, ám sekély, mint a Balaton, konkrétan: 7 m mély. A legfontosabb, hogy a Trasimeno kerekded alakja ne tévesszen meg senkit, mert nem vulkáni, hanem tektonikus eredetű, azaz vetődések mentén bezökkent mélyedésről van szó.
Eredettől függetlenül – a Vicót kivéve – e tavak közös jellemvonása, hogy partjaik mentén, a kiugró hegyfokokra ráépülő, sikátorokkal átszőtt kistelepüléseket fedezhetünk fel. Ezek teszik ízig-vérig olasz hangulatúvá a csodás természeti látványt, de a legkülönlegesebb városok még egy kis lépéssel odébb vannak!
„Tufavárosok” – az etruszkoktól máig
Az olaszok sokfelé szó szerint értelmezték a Bibliát, és sziklára építették házaikat, sőt gyakran egész városokat is. Ezek sorába illeszkedik Pitigliano és Sorano is. Mindkét városka egy-egy mélyen bevágódó folyó által meghagyott, sziklás kiszögellésre települt. Sőt, a sziklák nemcsak a település alapját jelentik, de ezeknek az anyagából faragták a házak építőköveit is, így e települések rendkívül egységes képet mutatnak. Ezért hívják őket – Sovanával együtt – „tufavárosoknak” („città del tufo”). E barnás színű kőzethez árnyalatban igen közel áll a tetőcserepek vörösesbarna színe, és sokfelé még a parabolaantennákat is barnára színezték...
Ám itt a „tufa” megnevezés nem a legjobb kifejezés, azonban napjainkra annyira széles körben elterjedt a szóhasználat, hogy aligha lehet kiirtani. A helyes az lenne, hogy „tűzárkő”, azaz szakkifejezéssel: „ignimbrit”.
De miért van ennek jelentősége? Csupán azért, mert a tufa alapvetően a kitörés során a vulkán által kiszórt, magasból lehulló poranyagot jelenti, ezért eredendően „puha” kőzet, ami gyorsan pusztul, így nem igazán alkalmas sem alapnak, sem építőkőnek.
Ezzel szemben a tűzárkő – ami a gigantikus, kalderaképző kitörések során jön létre – sokkal keményebb. E kitörések idején a vulkánból kilövellt anyag 25-30 km magas kitörési oszlopot hoz létre. Afelhajtóerő gyengülésével ez az oszlop részlegesen vagy teljesen összeomlik, és a benne lévő anyag 100-150 km/h-s sebességgel, izzó felhőként (más szóval: izzó törmelékárként) végigszáguld a vulkán lejtőin. Egy izzó törmelékár akár 50–100 km távolságot is képes megtenni, míg ereje csillapultával leülepedik. Anyagi összetétele változatosabb, mint a tufáké és a gyors leülepedéskor még forró is, ezért a lerakódást követően a kőzet kisebb-nagyobb mértékben „összesül”. Mindezek miatt a tűzárkő sokkal masszívabb, mint a tufa, de azért nem annyira kemény, mint a lávafolyások anyaga. Így a természet látványos sziklákat, az ember pedig megfelelő építőköveket képes belőle kifaragni. Ez tehát a „tufavárosok” magyarázata.
Még a rómaiak előtt az etruszkok vették birtokukba e vidéket, és a sziklák által védett magaslatokra is ők kezdtek el először építkezni. Ezek nyomát a későbbi építkezések felülírták, így az etruszk épületek ma már nehezen azonosíthatók a települések belső területén. A völgyekben vagy a sziklák oldalában azonban temérdek, etruszk eredetű barlangra bukkanhatunk. Némelyikükben sírok, illetve kultikus eseményekre utaló faragások is láthatók. De a legizgalmasabb az etruszk úthálózat. Ezek olyasféle formák, mint nálunk a lösz-mélyutak, csak mélyebbek és sötétebbek... Kezdetben csak kismértékben mélyítették ki a gyakran járt ösvényeiket, ám idővel a bennük folyó vizek túlságosan is belemartak az utak talpába, járhatatlanná téve azokat.
Az egyenetlenségeket ki kellett simítani, hogy az utak továbbra is járhatóak legyenek, ám ennek következtében fokozatosan egyre mélyebbek is lettek az évszázadok során. Mivel a tűzárkő elég kemény, így a mélyutak oldalai nem omlottak be, és ma már helyenként a 10 métert is meghaladja e járatok mélysége. Gyakorlatilag az egész vidéket be tudjuk barangolni az etruszkok útjait követve, s néhol még a jelenkori autóút is egy-egy etruszk eredetű mélyútban vezet!
Az etruszkok a nevüket is erre a vidékre hagyományozták, ugyanis az „etruszk” népnév többszöri átalakulása révén jött létre a manapság mindenki által jól ismert „Toszkána” szó.
A három „tufaváros” közül Pitigliano a legnagyobb és legismertebb, látképe dél felől hihetetlenül lenyűgöző. (Pitiglianót egyébként a középkorban jelentős zsidó lakossága miatt „Kis-Jeruzsálemnek” is nevezték.) Sorano – ha lehet – még keskenyebb gerincre települt, és kisebb kiterjedése miatt fekvése talán még drámaibb, utcái még zegzugosabbak, mint Pitiglianóé. A kicsiny Sovana szelídebb dombháton foglal helyet, de épületeinek alapanyaga miatt ezt is joggal hívják „tufavárosnak”, és virágokkal gazdagon dísztett utcái miatt ez a legbarátságosabb.
Kúra a forró vízben
A tufavárosokból még egy további lépés szükséges ahhoz, hogy átérjünk a Toszkán Magmás Provinciába. Az 1738 méter magas Amiata-hegy a vulkánsor legmagasabb tagja, ami részben annak köszönhető, hogy itt elmaradt a kalderaképződés, vagyis a vulkánt nem fejezte le egy hatalmas kitörés az aktív időszaka végén. Csúcsrégióját lávadómok alkotják, de most nem mászunk fel ide, mert egy kis malomhoz igyekszünk a vulkán délkeleti lábánál.
Az öreg malom közelében hévforrás fakad, mely kicsiny vízesést alkot. Ez a Cascate del Mulino, azaz a Malom-vízesés Saturnia mellett. A hévforrás vizét a mélyben lévő magma fűti. Felszín alatti útja során azonban mészkőrétegeken is áthalad, így magas mésztartalommal lép a felszínre: nem csoda hát, ha mészanyaga a vízesés alatt kiválik és édesvízi mészkőmedencéket épít. (Nota bene, ennek tudományos megnevezése a „travertino”, ami egy olasz eredetű szakkifejezés, mivel ezen a vidéken gyakoriak az ehhez hasonló termálvizes eredetű mészkiválások.)
A Malom-vízeséshez érkezve igazából két dolog ér meglepetésként: egyrészt, hogy ezt még nem „piacosították”, azaz nem zárták el kerítéssel, nem szednek belépőjegyet, nem telepítettek rá hotelt és lacikonyhát. Így a hangulat pont olyan, mint Egerszalókon a 80-as években...
A másik meglepő dolog, hogy a nyári forróságban is tele van a hely (zömmel helyi olaszokkal), COVID ide vagy oda, a 1,5 m-es védőtávolság biztosan nincs meg! Persze a hévforrás enyhén kénes vize gyógyító hatással bír, lehet, hogy ebben bíznak az emberek...
Ha a medencék alját kicsit megkotorjuk, sima, gömbszerű mészkavicsokat markolhatunk föl: „pizoidokat”, melyek az ilyen áramló vizes medencékben keletkeznek. Ahogy a víz ide-oda forgatja őket, a mész körbeveszi ezeket és egyre gömbölyűbb és gömbölyűbb lesz az alakjuk.
De hogyan lehet a geotermikus adottságot professzionális szinten kiaknázni?
Az Ördög Völgye
A vulkán nélküli vulkánhoz érünk: itt csak a mélyből feláramló hő létezik, miközben a magma valahol jó mélyen megrekedt. A forró magma közelében nagyrészt repedezett kőzetek találhatók, melyekbe csak hosszabb-rövidebb idő alatt tud beszivárogni a víz. A magas hőmérséklet miatt a víz nem marad meg folyékony halmazállapotban, hanem túlhevített gőzzé alakul, melyhez csekély mértékben más gázok is keverednek, mint például a mélyből feláramló CO2. A vízgőztároló kőzetek felett vízzáró agyagpalák találhatók, amelyek többnyire lefojtják a nagy nyomású vízgőzt, és nem engedik a felszínre törni. Néhol azonban repedések alakulnak ki, és ott a gőz mégiscsak a felszínre tör.
E repedések hirtelen alakulnak ki, és ilyenkor a gőz igencsak hevesen lövell a felszínre! Fontos azonban hangsúlyozni, hogy nem gejzírekről van szó, mert nem a felszínről közvetlenül beszivárgó víz forrósodik fel, hanem a mélyből érkezik a gőz. „Gőzhányónak” kellene tehát nevezni e jelenséget, de ilyen szó valójában nincs.
Olykor előfordul, hogy a feltörő gőz a felszínközeli kőzetekből kiszakít egy-egy darabot, és ezek helyén apró kráterek maradnak vissza. A legnagyobb ilyen típusú gőzkitörés 1282-ben történt, és a helyén kialakult 80-100 m átmérőjű Boracifero-tó máig létezik. E gőzkitöréseket régóta jól ismerik az itt élők, de az új kitörések helyét nem lehetett pontosan megjósolni, ezért ha valaki el akarta átkozni szomszédját, akkor azt régebben úgy fejezte ki, hogy: „Törjön ki a gőz a te földeden!”
A Monterotondo Marittimo falu melletti völgyben a gőzkitörések és a kén-hidrogénből keletkező savak kilúgozták a kőzetek színét, ezért sok helyütt kifehéredtek a kövek. Máshol viszont pont ellenkezőleg: tarkára színeződtek a kőzetek a kicsapódó vörösesbarna vas vagy a sárga kén hatására. A színkavalkádhoz kigőzölgések és enyhe záptojásszag társul. Ezért olyan a völgy, mintha egy utóvulkáni terület lenne, csakhogy pont itt nem volt semmilyen vulkán – éppen ez benne a meglepő! Az itt lakók a pokollal hozták összefüggésbe e különös jelenségeket, ezért nevezték el ezt a helyet az Ördög Völgyének (Valle del Diavolo).
De azért volt a gőzkitöréseknek és a forró víznek egy előnyös oldala is. A vízzel jó sok bórsav is került a felszínre, illetve a repedésekbe. Mivel ez régóta ismert, hatékony fertőtlenítőszer, ezért először ezt kezdték el kitermelni a környéken. A 19. század első felében, hazájának rebelliói miatt ide menekült François Jacques de Larderel francia mérnök-üzletember virágoztatta fel a bányát – ezért a toszkán nagyherceg grófi címet adományozott neki, amit utódai is örököltek. Mivel a helyieknek is megélhetést biztosított, így ők is hálásak voltak, ezért a bánya körül létrejött kistelepülést róla nevezték el Larderellónak. Ez tehát egy olaszosra csavart francia személynév.
Ám a legnagyobb ötlet már az utódainak jutott az eszébe, akik a 20. század elején – a bórsavkitermelés hatékonyabbá tétele érdekében – azzal kezdtek kísérletezni, hogy a mélyből feltörő vízgőzt hogyan lehetne elektromos áram termelésére befogni. Sikerrel jártak – és így jött létre a világ első geotermikus erőműve 1913-ban!
Ez a hely – geológiai adottságait tekintve – azonban annyira egyedi volt, hogy az erőműnek egészen 1958-ig nem akadt párja! Akkor jött létre ugyanis a második ilyen erőmű, mégpedig Új-Zélandon. Ezt később Izlandon és más, zömmel vulkáni területeken hasonlók követték, de máig nincs belőlük túl sok.
A larderellói geotermikus erőmű a mai napig üzemel és termeli a zöldenergiát, mely nem jár sem CO2-termeléssel, sem más (jelentős) környezetikár okozással. Grosseto megye lakossági és ipari villamosenergia-igényeinek 70%-át ez adja. Ám ez az energiatermelési modell csak kevés helyen másolható, hiszen az alapját egy helyi sajátosság, Nyugat-Itália e ponton különösen erős „padlófűtése” és a rétegvizek szerencsés találkozása adja.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
