Az európai hegyvidékek gazdag élővilágú erdőrengetegeinek jellegzetes énekesmadara a kis légykapó (Ficedula parva). Ez a hazánkban már alig megtalálható – épp ezért fokozott védettséget élvező – madárfaj helyzete a környező országok középhegységeiben sem mindenütt rózsás
A felszíni vizekben gazdag hegyvidéki erdők eredendően fafajokban változatos, vad élőhelyek. Egyaránt láthatunk hatalmas, sokszor odvasodó öreg fákat és fiatalos foltokat, gombákkal teleszórt fekvő és álló, elhalt fákat az életerős, középkorú faállományok mellett. Dús a cserjeszint és az aljnövényzet, és az egészet gyakorlatilag egyfajta rendezetlennek tűnő tájképi együttesként könyveli el az odalátogató. Ilyesfajta erdőt Magyarországon ma már keresve is alig lehet találni, hiszen az ember jelenléte – akár a gazdálkodásból, akár a turizmusból eredően – teljesen átrajzolta ezt a képet.
Ám, ahol valamicske is maradt az eredeti vadságból, ott hangzik fel késő tavasszal a kis légykapó – az erdők valódi kis hercegének – egyszerű, de kellemes dallamokból álló éneke. Élőhelyei Európa-szerte hasonlóak: lehetőség szerint olyan idős (nálunk főként bükk uralta) lombhullató vagy vegyes erdőt választ, amelynek közelében vízfolyás található és elég gazdag az aljnövényzet.
Hazánkban a Duna–Ipoly Nemzeti Park, azon belül is a Börzsöny erdőrengetege ad otthont a legjelentősebb (30-40 párból álló) kislégykapó-állománynak. A faj európai mennyisége hullámzó, de jelentős mértékű (250–650 ezer pár). Hazánkban erősen csökkenő tendenciát mutat; létszámát némi optimizmussal 60–150 pár közé teszik az újabb elemzések. Ám a valós helyzet ennél sajnos rosszabb: ma nem ismerünk 50 párnál többet az ország területén!
Hajszálpontos vándor
A kis légykapó hazai távlati megmaradása kérdéses, és ez több tényezőből fakad. Egyfelől a hosszú távú vonulókat általánosan érintő (az elterjedési területen kívül álló) kedvezőtlen folyamatok, másfelől a költőhelyek minőségében bekövetkező változások összegző hatása vezet oda, hogy egyes területekről a faj egyszerűen elkopik.
A kis légykapó több okból is „kilóg” a hosszú távú vonulók sorából. Nyugat–keleti vonulási útvonalat használ, azaz ősszel nem Afrika, hanem India felé veszi az irányt. Nálunk fészkelő példányai tehát a Hindusztáni-félszigeten, illetve Pakisztán területén töltik a telet és onnan érkeznek vissza május elején.
A másik furcsaság a kis termetű madarakra kevéssé jellemző területhűsége: börzsönyi vizsgálataink alapján ismert, hogy sokszor (ha teheti) éveken át egy-egy adott erdőrészben (szinte fára ugyanazon a helyen!) költ.
Gyűrűzési adatok segítették annak felderítését is, hogy akár négy-öt éves példányok is visszatérnek egykori otthonterületükre, néhány méteres pontossággal!
Nyomás alatt
Az európai fészkelőterületek éghajlati problémái fokozott mértékben fenyegetik ezt az impozáns és attraktív fajt. Elég csak a középhegységi vízfolyások általános vízhiányának problematikájára gondolni, amelyet fészkelési időben a Medárd-féle özönvizek „ellensúlyoznak” – persze hasonlóan negatív eredménnyel, mint a kora tavaszi száraz időszakok. Lengyelországi vizsgálatok azt mutatják, hogy a faj próbál alkalmazkodni a változó éghajlati tényezőkhöz, ez leglátványosabban a költőhelyre való érkezés korábbra tolódásában nyilvánul meg.
Hazánkban a Kőszegi-hegység területén leírt tapasztalat alapján ismert, hogy az intenzív fakitermelés mellett háborítatlanul hagyott foltok nem nyújtanak elégséges élőhelyet.
A kedvezőtlen hatásokat erősítik egyes erdőgazdálkodói beavatkozások, mint az idős bükköserdőket érintő véghasználatok, az álló holtfa visszahagyásának hiánya, vagy a böhöncök, elhaló faegyedek és a száradék kitermelése.
Ezeket megelőzendő, a Duna– Ipoly Nemzeti Park börzsönyi területein a faj védelmének szavatolása érdekében különleges kíméleti területek hálózatát építtetjük be a körzeti erdőtervekbe és a gazdálkodók kis légykapós élőhelyeken való fahasználatát próbáljuk minimalizálni. Természetesen az élőhelyek aktív védelme és fejlesztése még ennél is fontosabb: vízvisszatartó műtárgyakkal és beavatkozásokkal próbáljuk elejét venni az erdőterületek korai kiszáradásának és ezzel együtt az állományok kedvezőtlen megváltozásának. Ám az idei nyár minden eddiginél forróbb és szárazabb jellegét még az ilyen kezdeményezések sem tudják megfelelően ellensúlyozni…
Gyűrűzési eredmények – visszafogás nélkül
A madarak gyűrűzése révén szolgáltatott információk jellemzően a visszafogásból származnak. Egy jelölt madár újbóli kézrekerülése révén tudhatjuk meg az elmozdulás irányát, a megtett távolságot vagy akár az életkorhoz fűződő információkat. A megfigyelés, ill. a képrögzítés eszközeinek technikai fejlődése az utóbbi években lehetővé tette, hogy a nagy testű fajoknál (amilyenek pl. a vízi- és gázlómadarak) a színes jelölőgyűrűs leolvasások révén nagyságrendekkel több adat érkezzen a madarak újbóli befogása nélkül. Ám egy olyan gyors mozgású és kicsiny madárnál, mint a kis légykapó, ez szóba sem jöhet! Itt – látszólag – marad a hagyományos megoldás: újra hálóba, illetve kutató kezébe kell kerülnie a madárnak, hogy az egyedi azonosítás elvégezhető legyen. Ám van más megoldás is!
Az első sikeres hazai kislégykapógyűrű-leolvasás még 2017 júniusában történt a Börzsönyben Diósjenő külterületén, ahol egy igencsak együttműködő hímet sikerült fotóznom, amely bal lábán fémgyűrűt viselt.
Tudni kell, hogy ez az aprócska alumíniumjelölő 2 mm belső átmérőjű és 7 szám van rajta – tehát a távcsöves leolvasás terepen gyakorlatilag lehetetlen! Ilyenkor csak a nagy felbontású fényképezés jöhet szóba, amelyet azonban a sötét, erdei környezet (magas fényérzékenységgel kell dolgozni, ami enyhén szólva nem használ a képek részletgazdagságának), a faj izgága természete (jellemzően alig néhány másodpercre marad csak nyugton) és a távolság legyőzése miatt használt teleobjektív fényereje (hiszen az előzőek miatt csak rövid záridőben lehet gondolkodni) jelentősen nehezít.
Végül a terepen készült fotóból néhány szerencsére úgy sikerült, hogy az összeforgatott részletekből származó információk alapján a Magyar Madártani Egyesület Gyűrűzési Központjának szakemberei azonosítani tudták a madarat, amelyet egy évvel korábban gyűrűzött Deme Tamás kollégám, gyakorlatilag méterre pontosan a leolvasás helyén! Ez egy igen érdekes adalék ahhoz, hogy micsoda fantasztikus képességekkel bír egy ilyen 10 grammos madár: a „szülőhelyét” pontosan be tudja határolni a következő nyáron, miközben az előző tél során Indiáig jutott!
2020-ben egy újabb gyűrűleolvasást sikerült megejtenem Szokolya külterületén, a börzsönyi Szén-patak mentén. Az adatokból kiderült, hogy a madár 4 évvel korábban kapott gyűrűt szintén a Börzsöny területén (Diósjenő mellett), így ez a legidősebb ismert kis légykapó hazánkban!
2021 és 2022 során még eredményesebben sikerült a leolvasásokat véghezvinni, de a következtetésekben nincs jelentős eltérés: a kis légykapók extrém területhűsége továbbra is csodálatra méltó!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
