A hegy gyomrában (majdnem) súlytalan részecskékre vadászó fizikusok.
Odafent az Appenninek legmagasabb ormára kapaszkodó turisták. A fennsíkon a rég elolvadt gleccser hullámos morénáin szelíden legelésző tehenek és a félvad kemping-élményt átélő, modern nomádok lakóautóinak sokasága. A filmrajongók pedig Terence Hill és Bud Spencer lába nyomát érinthetik a karsztos terepen. De a fennsík délnyugati oldalán húzódó medence peremén L’Aquila lakói súlyos árat fizetnek a természeti szépségek mögött meghúzódó dinamikus földrajzi folyamatokért.
A címben szereplő földrajzi helyneveket magyarul aligha találjuk meg a térképen, ezért álljon itt most a „valódi” nevük is: Gran Sasso és Campo Imperatore
Európa legfiatalabb hegysége
Nehéz egy hegység születésnapját (vagy -évét) pontosan meghatározni. Mihez is kössük? Ahhoz, amikor először a tengerszint fölé emelkedtek az őt alkotó kőzetek? Vagy ahhoz, amikor megkezdődött azok deformációja, gyűrődése, vetődése?
Az Appenninek kialakulása 35-40 millió évvel ezelőtt kezdődött. (Ami persze nem azt jelenti, hogy ne találnánk benne idősebb kőzeteket is.)
A geológusok sokáig úgy vélték, hogy csak egy „leágazása” az Alpoknak, ám néhány évtizede már egyértelmű, hogy a kőzetek és a folyamatok annyira különböznek, hogy itt mindenképp egy önálló hegységképződésről kell beszélni.
A folyamat motorja Afrika, mely lassan, de biztosan halad Európa felé. Eközben a közéjük szorult kisebb-nagyobb kőzetlemez-töredékek alaposan megbonyolítják a képet. Az Appennini-félsziget létét és domborzatát meghatározó legfontosabb elem, hogy az Adriai-lemez (ami valójában egy kisebb lemeztöredék) a félsziget alá bukik.
Csakhogy ez nem egy „fix” zóna mentén történik, hanem ez az övezet forog, méghozzá az óramutató járásával ellentétes irányba. Ennek megfelelően mintegy 40 millió évvel ezelőtt még a mai Baleár-szigetek vonalában volt és északkelet-délnyugati irányban húzódott. Azóta a „csizma” folyamatosan hátrál, és napjainkra kialakult a jellegzetes iránya, amit nemcsak a félsziget alakja, de a szigeten gerincszerűen végighúzódó Appenninek is követ.
Emelkedés és süllyedés
Az 1960-as évekre már nagyjából „készen volt” a lemeztektonika elmélete, amikor azt a különös dolgot vették észre, hogy a közeledő és alábukó lemeztalálkozások esetén az ütközést jelző hegységek mögött sokszor egy táguló medence figyelhető meg. Ez azért volt furcsa, mert eleinte azt gondolták, hogy az alábukó lemez benyomul és bepréselődik a felül elhelyezkedő lemez alá, és így folyamatos közeledés és összenyomás zajlik. Ez részben igaz is, ám
a mélybe süllyedő és megolvadó óceáni lemez olyan áramlásokat indíthat be az asztenoszférában, amelyek miatt kialakulhat egy szétáramlási zóna is. Ez pedig azzal jár, hogy a szárazföld belsejénél kitágul és besüllyed a földkéreg.
Tehát kialakul egy „ív mögötti medence”, amelyet idővel elönt a tenger, a tágulás pedig a szárazföldi lemezt még jobban rátolja az alábukó lemezre. Eképpen végső soron megvalósul az, amit – sporthasonlattal – úgy fejezhetünk ki, hogy az alábukó lemez „magára húzza az ellenséget”.
Erre szép példa az Appennini-félsziget, illetve -hegység és a mögötte kinyíló Tirrén-tenger medencéje. Ezért hiába forog a Korzika–Szardínia-blokk is az óramutató járásával ellentétesen, a félszigetet sohasem érheti utol, mert köztük egy táguló tenger nyílik egyre szélesebbre.
Mindezek a folyamatok napjainkban is aktívan zajlanak, ráadásul a táguló részek törésvonalai mentén feltörő kőzetolvadékok hosszú vulkáni láncolat kialakulását is lehetővé tették a félsziget nyugati pereme mentén.
(A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Magyarország földje, a Pannon-medence is ugyanilyen folyamatok révén jött létre a földtörténet egy korábbi időszakában, azaz egy „ív mögötti medencében” lakunk...)
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
