A hegy gyomrában (majdnem) súlytalan részecskékre vadászó fizikusok.
Odafent az Appenninek legmagasabb ormára kapaszkodó turisták. A fennsíkon a rég elolvadt gleccser hullámos morénáin szelíden legelésző tehenek és a félvad kemping-élményt átélő, modern nomádok lakóautóinak sokasága. A filmrajongók pedig Terence Hill és Bud Spencer lába nyomát érinthetik a karsztos terepen. De a fennsík délnyugati oldalán húzódó medence peremén L’Aquila lakói súlyos árat fizetnek a természeti szépségek mögött meghúzódó dinamikus földrajzi folyamatokért.
A címben szereplő földrajzi helyneveket magyarul aligha találjuk meg a térképen, ezért álljon itt most a „valódi” nevük is: Gran Sasso és Campo Imperatore
Európa legfiatalabb hegysége
Nehéz egy hegység születésnapját (vagy -évét) pontosan meghatározni. Mihez is kössük? Ahhoz, amikor először a tengerszint fölé emelkedtek az őt alkotó kőzetek? Vagy ahhoz, amikor megkezdődött azok deformációja, gyűrődése, vetődése?
Az Appenninek kialakulása 35-40 millió évvel ezelőtt kezdődött. (Ami persze nem azt jelenti, hogy ne találnánk benne idősebb kőzeteket is.)
A geológusok sokáig úgy vélték, hogy csak egy „leágazása” az Alpoknak, ám néhány évtizede már egyértelmű, hogy a kőzetek és a folyamatok annyira különböznek, hogy itt mindenképp egy önálló hegységképződésről kell beszélni.
A folyamat motorja Afrika, mely lassan, de biztosan halad Európa felé. Eközben a közéjük szorult kisebb-nagyobb kőzetlemez-töredékek alaposan megbonyolítják a képet. Az Appennini-félsziget létét és domborzatát meghatározó legfontosabb elem, hogy az Adriai-lemez (ami valójában egy kisebb lemeztöredék) a félsziget alá bukik.
Csakhogy ez nem egy „fix” zóna mentén történik, hanem ez az övezet forog, méghozzá az óramutató járásával ellentétes irányba. Ennek megfelelően mintegy 40 millió évvel ezelőtt még a mai Baleár-szigetek vonalában volt és északkelet-délnyugati irányban húzódott. Azóta a „csizma” folyamatosan hátrál, és napjainkra kialakult a jellegzetes iránya, amit nemcsak a félsziget alakja, de a szigeten gerincszerűen végighúzódó Appenninek is követ.
Emelkedés és süllyedés
Az 1960-as évekre már nagyjából „készen volt” a lemeztektonika elmélete, amikor azt a különös dolgot vették észre, hogy a közeledő és alábukó lemeztalálkozások esetén az ütközést jelző hegységek mögött sokszor egy táguló medence figyelhető meg. Ez azért volt furcsa, mert eleinte azt gondolták, hogy az alábukó lemez benyomul és bepréselődik a felül elhelyezkedő lemez alá, és így folyamatos közeledés és összenyomás zajlik. Ez részben igaz is, ám
a mélybe süllyedő és megolvadó óceáni lemez olyan áramlásokat indíthat be az asztenoszférában, amelyek miatt kialakulhat egy szétáramlási zóna is. Ez pedig azzal jár, hogy a szárazföld belsejénél kitágul és besüllyed a földkéreg.
Tehát kialakul egy „ív mögötti medence”, amelyet idővel elönt a tenger, a tágulás pedig a szárazföldi lemezt még jobban rátolja az alábukó lemezre. Eképpen végső soron megvalósul az, amit – sporthasonlattal – úgy fejezhetünk ki, hogy az alábukó lemez „magára húzza az ellenséget”.
Erre szép példa az Appennini-félsziget, illetve -hegység és a mögötte kinyíló Tirrén-tenger medencéje. Ezért hiába forog a Korzika–Szardínia-blokk is az óramutató járásával ellentétesen, a félszigetet sohasem érheti utol, mert köztük egy táguló tenger nyílik egyre szélesebbre.
Mindezek a folyamatok napjainkban is aktívan zajlanak, ráadásul a táguló részek törésvonalai mentén feltörő kőzetolvadékok hosszú vulkáni láncolat kialakulását is lehetővé tették a félsziget nyugati pereme mentén.
(A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy Magyarország földje, a Pannon-medence is ugyanilyen folyamatok révén jött létre a földtörténet egy korábbi időszakában, azaz egy „ív mögötti medencében” lakunk...)
Neutrínó-vadászok a Gran Sasso-alagútban
Régebben, még a gyerekekkel utazva, azt játszottuk, hogy minden alagútnál felírtuk, milyen hosszú, és az út végén összeadtuk az összegyűlt kilométereket. Bár Olaszország leghosszabb alagútjai az Alpokban vannak, de azért az appenninekbeliek is rendesen kitesznek magukért.
Ha „hosszanti” irányban autózunk, azaza félsziget tengelyével párhuzamosan, akkor aránylag kevés alagúttal „megúszhatjuk” a menetet. De ha a félsziget két oldala között cikázunk, úgy hihetetlen alagútsűrűséget érzékelünk.
A leghosszabbak a vasút számára készültek, a Bologna és Firenze közötti szakaszon: a Vaglia-alagút (18,7 km) és a Nagy-Appennini-bázisalagút (18,5 km). De minket most a Középső-Appenninek, pontosabban a Gran Sasso környéke érdekel. Ezt a masszívumot nemes egyszerűséggel keresztülszeli Olaszország harmadik leghosszabb autópálya-alagútja, az 1984-ben átadott Gran Sasso-alagút (10,2 km). Ebben nemcsak gépjárművek robognak, hanem neutrínók is, melyeket a fizikusok igyekeznek megfigyelni az alagút mélyére telepített detektoraik segítségével.
Nem mintha a neutrínók valami különleges ritkaságnak számítanának. Elméleti számítások alapján testfelületünk minden egyes négyzetcentiméterén 60 milliárd halad át másodpercenként!
De ne keverjük össze a neutrínót az atommagok lényeges részét alkotó neutronokkal! Az előbbi az utóbbiaknál sokkal kisebb, és különlegessége, hogy nagyon kevés kölcsönhatásban vesz részt, továbbá nincs töltése sem (innen ered olasz kicsinyítő képzős neve: „semlegesecske”). Így a neutrínó szinte akadálytalanul hatol át az anyagon, ellentétben a fénnyel, és akár az egész földgömbön keresztülszáguldhat anélkül, hogy akárcsak egyetlen atommal is karambolozna útközben!
Éppen emiatt a neutrínó érzékelése majdnem lehetetlen, hiszen nem egykönnyen hagyja magát műszerekkel megfogni.
Hiperérzékeny detektorokra van szükség, hogy legalább néhányat elcsíphessünk közülük. Pontosan ezért telepítik a detektorokat bányák mélyére és alagutakba,
hogy a zavaró hatásoktól (kozmikus háttérzajtól) mentes körülményeket biztosítsanak a megfigyeléshez. A Gran Sasso-alagútban megfigyelt neutrínók tehát nem az alagúton, hanem a Gran Sasso hegytömegén át érkeznek a detektorokba.
Neutrínók nagy számban keletkeznek többek között a Nap belsejében. Keletkezésük helyétől a Nap külső rétegein áthatolva tehát sokkal mélyebbről hoznak információt, mint a Napból érkező látható fény. Így a neutrínók kutatásának egyik fő indoka, hogy jobban megértsük a Nap belsejében zajló folyamatokat.
De még nagyobb számban keletkeznek a szupernóvákban (csillag-robbanásokban) és a fekete lyukak környékén. Sőt az Ősrobbanás során is temérdek neutrínó jött létre. Csupa olyan izgalmas jelenségről van szó, melyek a körülöttünk lévő makrokozmosz kialakulását, működését és jövőjét(?) segítenek megérteni. Arra, hogy a neutrínók „megpillantása” (detektálása) mennyire kevéssé hatékony, egy példa: amikor 1987-ben egy szupernóvát észleltek, akkor kiszámították, hogy ennek során 1057 neutrínó keletkezett (ez a szám „rendesen” kiírva a következő: 1000000000000000000000000000000000000000000000000000000000). Ebből viszont mindössze csupán 18 darabot sikerült észlelni... De az elméleti fizikusoknak már ez is határtalan boldogságot okozott, mivel igazolta az elméleteiket!
Mindezeken bőven törheti a fejét az ember, amíg Teramóból L’Aquila felé (vagy fordítva) átgördül a Gran Sasso-alagúton, miközben feje felett 1400 m vastag kőzettömeg található, fel, egészen a hegy gerincéig.
Út a „csizma” legmagasabb pontjára
A Campo Imperatore hosszúkás fennsíkjának nyugati széle épp az alagút felett ér véget. Nyáron nagy itt a nyüzsgés, hiszen felvonóval vagy autóval is fel lehet jönni a 2100 méterrel a tengerszint felett fekvő parkolóba. Míg a neutrínó-detektor elbújik a sötét alagútban, addig itt jól látható helyen áll egy „klasszikus” csillagászati obszervatórium, melyet a viszonylag alacsony fényszennyezés miatt az 1950-es években telepítettek ide.
A többség persze nem ezért érkezik, hanem azért, mert ez az ideális kiindulópont a Gran Sasso vonulat főcsúcsa, a Corno Grande (2912 m) meghódításához. Bár az Alpok olaszországi ormai, illetve a Szicíliában terpeszkedő Etna magasabbra nyúlnak, de ezek nem részei az Appennini-félszigetnek, így a „csizma” legmagasabb pontját itt érhetjük el.
A felvezető úton a mészkő és dolomit különböző variációi váltogatják egymást: vékonyan rétegzett, vastagpados-, tűzköves mészkő, mészkő-breccsa, mészkő-moréna, mészkő-törmeléklejtő. A sziklás hegyoldalakban szabad szemmel is jól felismerhetők a kibillent, néhol meggyűrt és elvetett rétegek. Ezek az Appenninek kialakuláskrónikáját hordozzák – a sekélytengeri mészkőképződéstől a hegység kiemelkedéséig, és tettenérhető a szerkezeti mozgások már említett, látszólag ellentétes jellege is.
A Corno Grande nagy tömbje északkelet felé rátolódott az alatta fekvő rétegekre, miközben kissé meg is gyűrődött – mindez egy erős összenyomó hatás következménye. Ám a tömb délnyugati oldalán lezökkenő, nagy blokkokkal találkozhatunk – amelyek viszont a széthúzó feszültségek nyomán jöttek létre.
A sziklamászók próbálkozhatnak a Corno Grande meghódításával az 1400 méter szintkülönbségű keleti fal felől is, de „mezei” turistáknak inkább a nyugatról felvezető út javasolt, amelyen keresztül minden speciális felszerelés nélkül juthatunk fel a csúcsra. Ezt sokan meg is teszik a nyári szezon idején, amikor hó is csak egy-egy mélyedésben marad meg.
Föntről pedig letekinthetünk Európa egyik legdélibb jégárjának haldokló maradványaira. Bár a Calderone-gleccser már csak egy átnyaraló hófoltnak tűnik, de egy kevés jégtartalma még mindig van. A felmelegedés jelenlegi ütemét tekintve azonban a vég már nem lehet messze. Az, hogy pont ezen a helyen maradhatott meg ilyen sokáig a jég, a tengerszint feletti magasság mellett annak is köszönhető, hogy három oldalról is meredek sziklafalak zárják körül a mélyedést, így a Nap nyáron is csak viszonylag rövid ideig süti meg a gleccsert.
Ráadásul a nyugatias szelek nagy mennyiségben hordják be ide a havat, ami aztán a firnesedés révén gleccserjéggé alakulhat. Ám a jelenben és a közeljövőben már nem valószínű, hogy fontos szerepet játszana itt a jég. A földtörténeti közelmúltban viszont tekintélyes jégborítás jellemezte a tájat – ennek megtapasztalására vissza kell ereszkednünk a Campo Imperatoréra.
Campo Imperatore
Nem tudom, hogy császárt („imperátort”) mikor látott ez a mező („campo”), de bukott diktátor utoljára a II. világháborúban járt erre – igaz, nem önszántából. 1943-ban, amikor az olaszok vereséget szenvedtek a dél felől nyomuló szövetséges haderőktől, a helyi fasizmus megbukott, a király parancsára elfogták Mussolinit, és itt őrizték a máig meglévő Hotel Campo Imperatoréban. A németek azonban két héttel később egy rajtaütésszerű kommandósakcióban kiszabadították, így még két évig elkerülhette végzetét.
Ez ma már történelem, és a Campo Imperatore elnyúlt fennsíkján igencsak békésen osztoznak a tehenek és a turisták. Az 1500–1800 m tengerszint feletti magasságban húzódó fennsík tavasztól őszig remek legelő – ennek haszonélvezői már évszázadok óta az itt tartott tehenek. Napjaink városi turistái pedig fotózzák is lelkesen a jószágokat. (Vagy alkalmanként szelfiznek velük.)
De a tájnak önmagában is megkapó a hangulata. A nagy magasság ellenére inkább valamiféle medencében érezhetjük magunkat, mert a fennsíkot majdnem teljesen körbeveszik a 2000 m feletti hegyek. A medence talpa meglehetősen lapos, különösen a keleti részeken, ami arra utal, hogy itt a földtörténet korábbi időszakaiban rövid életű tavak is létrejöttek. Manapság már csak egy egészen apró, kerek „pocsolya”, a Lago Racollo húzódik itt, melyet itatónak használnak.
A fennsík nyugati része viszont dimbes-dombos felszínű, 5-10 méter magas halmok kusza hálózatával. Ez nem más, mint az egykor itt terpeszkedő gleccser által hátrahagyott moréna. Számunkra a különlegességét az adja, hogy az Alpok és a Kárpátok tipikus völgyi gleccserei esetén nem jellemző ez a dimbes-dombos morénatípus. Itteni megjelenését azzal magyarázhatjuk, hogy a fennsíkon egy nagyon lassan mozgó, sőt stagnáló jégtakaró volt jelen, és jellemzően ezek a platógleccserek hagynak maguk után ilyen tájat. A gleccserkutatók számára extra érdekesség, hogy az Appenninekben itt sikerült először kimutatni, hogy nemcsak a legutolsó jégkorszak (kb. 20 ezer éve), de egy korábbi jégkorszak (kb. 120 ezer éves) maradványai is azonosíthatók ezen a területen.
A mai látkép szempontjából a folyóvíz munkája is meghatározó. A gerincekről záporpatakok sora folyik időnként a fennsík felé, ahol gyönyörű, felülnézetben legyező alakú hordalékkúpokat hoztak létre. Ezek az év jelentős részében szárazak, de hóolvadáskor sok vizet is szállíthatnak. Az ágak egyesülve folyómedret alkotnak, de most ebben is száraz lábbal, a törmeléken gyalogolva sétálhatunk – ennek szurdokos szakasza a Canyon dello Scoppaturo.
A különleges táj vonzza a turistákat, a hely rendkívül népszerű is az olaszok körében: jönnek kocsival, kerékpárral, még lóval is, de leginkább lakóautóval. Sőt, a filmesek figyelmét is felkeltette e különleges hangulatú táj: a Canyon dello Scoppaturo közelében például táblák örökítik meg, hogy a nagy bunyóspáros, Terence Hill és Bud Spencer itt is osztogatta a pofonokat, mivel az „Ördög jobb és bal keze 2.” című „western” egy részét is itt forgatták.
Börtönbe a szeizmológusokkal!
Ha a Campo Imperatoréról délkelet felé leereszkedünk, már messziről feltűnik, hogy L’Aquila „a daruk városa”. A 2009. április 6-i földrengés 308 ember életét követelte, s a darukavalkád jelzi, hogy még mindig temérdek itt az építkezés. (És lesz is még jó darabig, mert a város „vegyes” állapotú. Míg egyes részei szépen újjáépültek, máshol rengeteg a rom vagy a vasabroncsba fogott ház.) Egyes utcákba még most sem lehet bemenni, vagy csak sűrű állványerdőn keresztül juthatunk át rajtuk. De az élet újraindult, és a történelmi belváros helyreállított részein éppen az hat furcsának más olasz városokhoz képest, hogy a legtöbb ház milyen szépen felújított...
A főtéren a Santa Maria del Suffragio-templom kapuja fölötti régi halálfej és felirat is sokatmondó: „Az elhunytakon nem a könnyek segítenek, hanem az ima, a könyörgés és az alamizsna”. Jobbra egy kis oldalkápolna nyílik, mely a földrengés áldozatainak emlékére készült. Az egyetlen kőből faragott oltár egy térdeplő alakot ábrázol, akire éppen rádől a fal.
A várost 1315-ben, 1349-ben, 1452-ben, 1501-ben, 1646-ban, 1703-ban, 1706-ban és 1958-ban már érte súlyos földrengés. Az emberek mégis mindig visszatelepültek ide! A földrengéses zóna végighúzódik az Appenninek mentén, minden térképről leolvasható, hogy magas itt a földrengés-kockázat. A rengések vetővonalakhoz kapcsolódnak, abból pedig elég sok van errefelé. Az ezek mentén zajló lassú, folyamatos mozgásokkal nem is lenne akkora baj, de a hirtelen kipattanó gyors mozgások nem előre jelezhetők, márpedig ezek okozzák a súlyos földrengéseket. Ez ma a földrengés-kutatás alaptétele.
Az elkeseredettség és a bűnbakkeresés odáig fajult, hogy a l’aquilai földrengés után hét kutatót, illetve katasztrófavédelmi tisztviselőt bíróság elé állítottak nem szándékos emberölés vádjával. A bíróság első fokon súlyos börtönbüntetésre és pénzbírságra ítélte a vádlottakat, azzal az indoklással, hogy a katasztrófa előtt félreérthető módon azt kommunikálták, hogy nagyobb földrengés nem várható a közeljövőben, ezért az emberek egy része – hamis biztonságérzettel – a házában maradt.
Tény, hogy a 2009-es földrengés előtt nagyon sok előrengés volt, amit – utólag nézve – helytelenül értékeltek a szeizmológusok, és erről valóban megjelent néhány nem hivatalos nyilatkozat, ami félrevezető lehetett. De a szeizmológusok mindig is világosan jelezték, hogy a térség és azon belül L’Aquila kifejezetten kockázatos hely.
A bírósági ítéletet óriási nemzetközi felháborodás követte, ami elsősorban annak szólt, hogy a tudósokat olyan dologért fogták perbe, ami a tudomány jelen állása szerint nem előrejelezhető. A másodfokú bíróság a tényeket újragondolva – és feltehetőleg kevésbé „bosszúért” kiáltó közhangulati háttérrel – 6 korábbi elítéltet felmentett, 1 fő esetében azonban, aki a polgári védelem tisztviselője volt, meghagyta a büntetést, de nála is jelentősen mérsékelték az ítéletet.
A földrengés által okozott károk súlyosságát több tényező is fokozta: a l’aquilai medencében korábban tó volt, és részben ennek üledékeire épült a város. Márpedig ezek a laza anyagok egy földrengés esetén „szinte folyóssá” válnak, ami a rájuk emelt épületekre nézve különösen súlyos hatású. Az újabb házakat már „földrengésbiztos” módon építették a városban, de a tények azt mutatták, hogy az új építésű házakban is rengeteg kár keletkezett. Ezért sokan úgy vélik, hogy a „földrengésbiztos” épületek kivitelezése során nem tartották be a megfelelő szabályokat, illetve kispórolták az anyag egy részét.
A polgári védelem vezetője szerint: „Ha ez a földrengés Kaliforniában történt volna, egyetlen áldozat sem lett volna, mert ott valóban földrengésbiztosak a házak.”
Remélhetőleg a mostani épületek már valóban megfelelnek a biztonsági követelményeknek, mert egy dologban biztosak lehetünk: lesz még L’Aquilában földrengés! Az Appenninek szépségének és különlegességének ugyanis az az „ára”, hogy végig a hegység mentén dinamikus mozgásban van a Föld.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
