Az épület nemcsak úgy sűríti a magyar történelmet a Kossuth térre, hogy nagyjaink tekintenek le ránk a homlokzatokról – a falakon szinte megelevenednek a sorsfordító események. A történelem mindenütt, folyamatosan nyomokat, jeleket hagy.

Az Országházban majd‘ mindennek szimbolikus jelentése van: a festményeknek,
a szobroknak, a bútoroknak, a feliratoknak, de legfőképp annak, hogy a múlt egy-egy kővé dermedt lenyomatához a politikusok vagy politikai rendszerek miként viszonyulnak. A legbeszédesebbek gyakran azok a történések, melyeket nem övez sajtó­kampány, nem vesz szájára a média, mégis máz nélkül mesélnek az elit tagjairól, hitvallásukról

— … hogy megengedem-e? Ha lesz időm, még veled is megyek! — mondja az Országgyűlés elnöke, Kövér László arra a kérdésemre, hogy nagyító alá vehetjük-e az Országház minden szegletét. (A válasz baráti felhangja persze annak is köszönhető, hogy a szerzővel valamikor egy frakcióban kezdte parlamenti pályafutását, de nyilvánvalóan azon szándéka magyarázza elsősorban, hogy szeretné igazán, mélységében meg­ismerni a rá bízott intézményt. A szerk.) És persze nekem is van pótolnivalóm: úgy töltöttem el itt nyolc izgalmas évet, hogy nemhogy a kulisszák mögé nem néztem be soha, de tulajdonképpen azt sem vettem észre, ami a szemem előtt, a fejem fölött volt...

Oroszlános kapu: a Kossuth tér felőli főbejárat. Zárva. Legalábbis a sátoros ünnepek, kiemelt állami vezetők látogatása kivételével. A képviselők és vendégeik is más kapukat használnak, a turisták pedig hosszú sorban várakoznak a kordonnál, az 56-os örökmécses előtt, mielőtt a XII. kapun át beléphetnek. Esőben-fagyban-hőségben. Nem épp a népképviselet szentélyéhez méltó módon...

A Ház építése körüli vitákban a főbejárat elhelyezése komoly fejtörést okozott: sokan felrótták, hogy nem esik egybe a megközelítés és a — szándékosan a Dunára néző — főhomlokzat. Ma, amikor az alsó rakparton tízezrével gördülnek el az autók, egoldhatatlannak tűnik, de már száz éve sem lehetett a Duna felől megszervezni a bejutást. Az 1882-es pályázat 19 terve közül talán csak a Hauszmann-féle lett volna képes ezt orvosolni, ám az — egyedüliként — a folyóra merőlegesen képzelte el az épületet. A látványélménybe mélyebben elmerülve sokan viszont azt kifogásolták, hogy a rengeteg kőcsipke az épület lábától nem nézegethető, a túlpartról pedig már nem látható. Az egyik megértő korabeli kritikus ezért azt javasolta, hogy minden elhaladó személyszállító hajót kötelezzenek kétperces megállásra, így ezalatt meg lehet csodálni a részleteket is… A rendelet végül nem született meg, helyette azonban gyorsan szárnyra kaptak az első városi legendák. Ám nem igaz például, hogy megrendelésre 1 méterrel hosszabb és szélesebb lett az épület, mint a brit Parlament (a Westminster), vagy hogy pontosan 365 szoba van benne (ezzel szemben kb. 690!), és valószínűleg az sem, hogy a millennium előtt tisztelegve lett pont 96 m magas a kupola.

Vissza az alapokhoz!

A pincétől a padlásig. Sőt még feljebb, a legmagasabb elérhető pontig. A cél minden jellegzetes helyen a múltba pillantás és a jelen értelmezése. Az alapokhoz tartunk, s közben nyomban felmerül, hogy a városfejlődés aranykorában, az akkori műszaki felkészültség birtokában vajon mennyire volt tervezhető egy ekkora építkezés?!
Hamar kiderült, hogy a Duna-parti terep- és üledékviszonyok miatt nincs esély az eredetileg tervezett 1894-es átadásra. A területet nem véletlenül hívták Tömő térnek: a pesti oldal legmélyebb pontját évtizedekig sittlerakóként használta a város. A 2-5 méter vastag betonalap 1887. nyári-őszi készítése után a felügyeletet ellátó, gróf Tisza Lajos vezette Országház Építési Végrehajtó Bizottság ezért úgy rendelkezett, hogy legalább a főtengely készüljön el a millenniumi ünnepségekre. Ez persze növelte a költségeket is: az eredetileg tervezett 9 és fél millió forint majd’ kétszeresét tette ki a végszámla (pedig már az eredeti összeg is a pályázati kiírásban szereplő maximális költségkeret duplájára rúgott)! Az 1894-es határidőre végül a bokrétaünnepig jutottak, a kupola záróköve 1895. május 16-án került a helyére, majd a főtengelybe eső épületrész 1896. június 8-án, ünnepélyes nyitóüléssel és a Szent Korona idehelyezésével került felavatásra. Így, ha innen, a történelmi előzmények felől nézzük, a koronázási ékszerek 2000-es átszállítása — az al­kotmányos berendezkedésről vallott nézetektől, politikai vitáktól teljesen függetlenül is — logikus és a hagyományokat tisztelő döntés volt.
A mélybe tartva, az óriási épület működéséhez nélkülözhetetlen karbantartó részlegeket érintjük. A közelmúlt azonnal kézzelfogható. A házelnök csak csóválja a fejét, amikor az asztalosműhelyben egy félreeső asztalon megpillant két ismerős faragványt: egy Rákosi- és egy Kádár-kori államcímert. Az Elnöki Tanács elnökének szobáját „díszítették”. Mellettük a falnál ütött-kopott szekrény, tetején pedig gyönyörű, faragott angyalos címer. Odébb fából készült kard: a díszőrség tagjai számára készült, gyakorlatozáshoz. De itt van egy sajátos bútordarab is a közelmúlt politikatörténetének egy fejezetéből: a néhai Rapcsák András számára készült különleges méretű szék. A képviselő úr ugyanis termete miatt nem fért el a normál parlamenti ülésekben, ezért készült az extra méretű férőhely. Ám az ügy ennél is bonyolultabb: a KDNP-ből kizárták, de a házszabály miatt fél évig független képviselőként kellett dolgoznia, mielőtt beléphetett a Fidesz-frakcióba. Ezért félévenként új helyre ült az ülésteremben, ami így újra és újra komoly kihívást jelentett az asztalosoknak. Egy másik hasonló termetű képviselő, a szocialista Schalkhammer Antal problémáját egyszerűbben meg tudták oldani: egy alkalmas méretű karosszéket helyeztek el a terem megfelelő pontján, és odavezették a szavazógomb kábeleit...
A gépészeti műhelybe Polyák László, az Országgyűlés műszaki igazgatója is elkísér, és innen már nyílik is a mélypince lejárata. A vasajtón régi, ma már nem létező funkciójára utaló feliratok: „Óvóhely bejárata 260 személynek”, „Riadó alatt zárva tartandó”. Széles boltívek után a jégaknába jutunk. Eredetileg a hűtést a tér akkori szökőkútjainak vízpermetét felhasználva oldották meg, ám a 30-as évektől a Kossuth- és Rákóczi-szobor foglalták el a helyet, így jéghűtésre tértek át. A földalatti nagy terekben halmozták fel évről évre telente azt a dunai eredetű jégkészletet, ami nyaranta lehűtötte a kovácsoltvas rácson keresztül beömlő, szellőzési rendszerbe jutó friss levegőt. Ma üres a helyszín, de gondoljunk arra, hogy a több száz éves kisjégkorszak után is egy ideig még természetes volt mindenki számára a Duna téli jegesedése, így a gépészeti rendszert rá lehetett állítani a folyam évenkénti befagyására! Most ez kissé már problémás lenne, bár a jeges hűtés még a 90-es években is működött, igaz jéggyári jéggel. Ma modern klímagépház szolgálja ugyanezt a célt.

Szöveg és kép: Wachsler Tamás

A teljes cikket A Földgömb 2010/6-ös számában olvashatja!