Vijay letekeri az ablakot az ócska Imperialban, és kis gondolkodás után – ami inkább csak alkalmas hely keresésének bizonyul és nem a környezetrombolás miatti tétovaságnak – némi lengetéssel a bokrok közé dobja a műanyag flakont, hogy az aztán ott sodródjon több ezer társával együtt az utak szélén az idők végezetéig.

Nehéz megszokni…

Időbe telik, mire az ember megszokja Delhit. (Már, ha nem úri turistaként téved ide, hanem jár-kel az utcákon.) A rettenetes port, ami mindent elborít. Az édeskésen és lassan, de mindenen áthatolva terjengő bűzt. Az utcákon élő, alvó és ébredő, evő és dolgát végző emberek óriási tömegét.

Amikor a metrólépcsőn megyünk lefelé, és a pihenőben ott fekszik egy ember – haldoklik, 30 kiló, a felesége kéreget… és az egész oly reménytelen.

Te is tudod, ő is tudja: ha adsz valami kicsit, akkor kapott egy plusz félóra életet.

Színes-szagos - Az indiai ünnepek és olykor az édességek elengedhetetlen szereplője a rikító festék

Fotó: Kirschner Péter

De milyen élet is ez itt, 47 Celsius-fokban, a porban haldokolva, ahogy elmegy melletted négyszáznyolcvanezer ember az alatt a plusz félóra alatt?… Vagy a másik, aki a két útpályát elválasztó keskeny, húsz centi magas betonsávon fekszik, teljesen bebugyolálva, az arca is? És nem mozdul, nem mozdul, és mintha mindegy lenne, hogy halott-e vagy él?… És a nyomorék koldus, aki nem tud felállni, a dugóban a kocsik közé csúszik a kezein, és azon tűnődsz, hogy ha elindulnak az autók, visszaér-e időben az út szélére? Vagy ha nem, meglátják-e, ott a földön ülve?… Persze visszaér…

Ezt nehéz megszokni.

Nehéz megszokni a kíméletlen időjárást, tavasszal és ősszel a fullasztó hőséget, nyáron az esőt, sarat és nedves meleget, télen pedig az 5-10 C-ot a fűtetlen szobákban.

Az olcsó hotelekben egyáltalán nincs fűtés, a drágábbakban se nagyon. Hoznak esetleg egy olajradiátort, vagy ha erősen és tartósan követeled, egy vadonatújat, de mire az felfűti a szobát, két nap telik el. Vacogással, természetesen… A helyiek egykedvűen viselik a hőséget, és egyáltalán nem készülnek a hidegre.

Pahar Ganj, a mágnes

Újdelhi nem India és Pahar Ganj (pahar gandzs) nem Delhi – mondogatják sok helyütt, érzékeltetve, hogy ha csak Pahar Ganjban jártál, nem tudsz semmit Indiáról, de ha még nem jártál itt, akkor szintén hiányosak az ismereteid, és csak 999 arcát láttad az ezerből. És talán az egyik legfontosabbat hagytad ki.

Nem csak a levegő sűrű. Pahar Ganj főtere, gyér forgalomban. Nehéz olyan szolgáltatást mondani, amely legalább egy irodán keresztül ne lenne elérhető

Fotó: Kirschner Péter

Pahar Ganj maga a Fő Piac. Újdelhi egyik legrégebbi üzleti negyede, ruha-, textil-, füstölő- és mindenféle kézművestermékkereskedők tanyája, lakhelye és munkahelye. Delhi öt nagy tradicionális piacából az egyetlen, amely annak idején a fallal körülvett Ó-Delhin kívül rekedt.

Egész Indiából idejön mindenki, aki szuveníreket, olcsó vagy értékesebb kézművestárgyakat vagy épp teát, fűszereket, ruhaneműt, csomagolópapírt, hennát keres, nagy tételben. És rengeteg turista is útba ejti a környéket – kötelező programként.

Nagyon kis üzletek és hatalmas boltok is köttetnek a néha csak 5-6, helyenként pedig több száz négyzetméteres kereskedésekben.

Itt senkinek se rebben a szempillája, ha – mondjuk – rendelsz 10 000 dollárért 3 köbméter extra minőségű pasminasálat – s miközben erről beszélgetsz a boltosoddal, amaz – félbehagyva a tárgyalást – felugrik, hogy kiszolgáljon egy magányos vásárlót, aki egy darabot vesz 10 dollárért, és jó ideig győzködi, hogy vegyen kettőt, miközben vérre menően alkudoznak az áron.

Kultikus piac születik

Újdelhiben a legutóbbi adatok szerint kb. 16 millióan élnek, Pahar Ganjban talán ha háromszáz ezren. Miskolc közel sem volt ekkora a régi szép nehézipari időkben… Delhi város részeként, a korábban Jaisinghpura és Shahganj néven is ismert elővárosban már a 17. században is piac volt: a fő gabonapiac, vámházzal. Amikor az 1920-as években Újdelhi kiépült, e csöppnyi területet is meglegyintette a fejlesztés szele, aminek markáns jele az ekkor emelt Imperial Theatre (Birodalmi Színház).

Anyagbeszerzés szikh kereskedők raktárának mélyén - Laptopon a kívánt áru, kézben a pénzköteg, hordszíjon a tőr

Fotó: Kirschner Péter

Az első nagy, átható változás azonban csak 1947 táján, India kettéválása idején következett be, amikor pakisztáni hindu és szikh menekültek árasztották el a környéket, éttermeket, boltok százait nyitva. A következő változáshullám a 70es években érte Pahar Ganjt: ekkor – a világ más egzotikus tájaihoz hasonlóan – európai és amerikai hippicsapatok szállták meg az utcákat és a sikátorokat. És mintha egyikük-másikuk mintha azóta sem ment volna haza… Vicces dolog Janis Joplin külsejű nagymamákat és Jimi Hendrixnek öltözött nagypapákat kerülgetni a főutcán. Akkoriban, a hippik feltűnésével egy időben szaporodtak el gombamód a szűk utcácskákban az olcsó hotelek, egyszerű szállások, melyeket ma teljesen feltölt a hátizsákos csavargók és kalandot kereső, jobban szituáltak hullámokban érkező hada. Ma tibeti menekültek is színesítik a humán térképet, és a kínaiak is megjelentek, de egyelőre csak turistaként. Talán csak feketékkel nem találkozunk.

A teljes cikket A Földgömb 2011/6 lapszámában olvashatja!