Új-Guinea szigetének nyugati fele Nyugat-Pápua (régen: Irian Jaya) néven Indonéziához tartozik. Még helyi viszonylatban is világvégének számít, hiszen a fővárosból is csak átszállással, kétszer kétórás repülőúttal érhető el. Néhány évvel ezelőtt először csak búvárkodni jöttünk ide...

A PAPAUAPARADISE ECORESORT HÁZAI a hagyományos építészet szellemében helyi munkaerővel és anyagokból épültek

Fejlődés – lépésről lépésre

A „hőskor”. Gépünk alacsonyan repülve tesz egy kört a kifutópálya fölött, elzavarandó a betonsáv mellett szabadon legelésző teheneket. Az ott focizó és kerékpározó srácok hozzászoktak már ehhez, de legalább félrehúzódnak. A kifutó és a repülőtér épülete között ekkor még nem sikerült szilárd burkolatú utat építeni, így hatalmas tócsákkal tagolt, sáros földút vezet a géptől a váróig. A csomagokat is egy traktor hozza. A csomagkiadó futószalagja 3-4 méter hosszú (azóta már nem működik), innen kell egymást taposva lekapkodni a felszerelésünket, ám minden hiánytalanul és épségben megérkezik. A repülőtérről is sáros földúton jutunk a város főutcájára, és a búvárbázisra induló hajók is csak egy koszos lagúnából indulhatnak. j-Guinea szigetének nyugati fele Nyugat-Pápua (régen: Irian Jaya) néven Indonéziához tartozik. Még helyi viszonylatban is világvégének számít, hiszen a fővárosból is csak átszállással, kétszer kétórás repülőúttal érhető el. Néhány évvel ezelőtt először csak búvárkodni jöttünk ide...

AZ ELDUGOTT FALVAKBAN egy fehér ember felbukkanása máig nagy érdekesség

Azóta tucatnyi alkalommal tettük meg az utat, és a városban is sok minden megváltozott. A légitársaságok megbízhatóbbak, a repülőtér csaknem kiépült, és már naponta 4 járat érkezik a főváros felől. A 200 ezres Sorongban szinte mindenhol aszfaltos (na jó, betonos) úton közlekedhetünk. Sőt, már forgalmi lámpák és egy gyalogos-átkelő is segíti a közlekedést. Ám plázák nincsenek, és a multikat is csupán egy aprócska KFC képviseli. Időközben mi is elég jól elsajátítottuk a bahasa nyelvet, no meg hónapokat a szigetvilágban élve, a közeli falu lakóival felépítettünk egy búvárközpontot.

Átalakuló kultúra

ismeretterjesztő filmekből ismert, klasszikus testfestéssel, sőt az itt lakók igazából a szigetek hegyvidéki részeit sem járják. Ez érthető is, hiszen az egyenlítői klíma (az Egyenlítő gyakorlatilag kettévágja Raja Ampatot) szinte áthatolhatatlan esőerdőt tart fenn. A helyiek inkább a tengerből élnek: horgásznak, vadásznak.

Noha a falusiak már évtizedek óta nem kőkorszaki körülmények között élnek, az elektromos áram vagy a vezetékes víz 4-5 éve még ismeretlen volt a kistelepüléseken. Munkásaink esténként órákon át a tengerparton ültek, és közösen énekeltek – még ma is ugyanott töltik szabadidejüket, azonban többnyire egyedül, és rádiótelefonjaikon zenét hallgatnak, vagy barátaikkal csevegnek, rosszabb esetben focimeccset néznek a szállásukon. E változás már csak azért is szembetűnő, mert nekünk sincs televíziónk, és a szigeten a mobilt sem tudjuk használni. Vagyis e „kütyüket” nem a fehér ember hozta világukba, hanem a közeli nagyváros fogyasztói közössége hat igencsak erősen az itteniekre.

TÖRPERÁK A lágykorall közé bújt példányt csak az avatott szem veszi észre

De ne tagadjuk: közvetve bár, ám mi is közreműködtünk mindezen átalakulásokban, hiszen munkájukért fizetést kapnak (szervezett körülmények között, munkahelyen korábban senki sem dolgozott, és fizetést sem kapott), és a 70 km-re fekvő városba járó motorcsónakunkkal is gyakorlatilag bármikor be tudnak jutni. A családok generátort vásárolnak maguknak, és innen már csak egy lépés a tévé, a DVD-lejátszó, a hűtőszekrény. Négy éve a vendégházakba beépített vízöblítéses WC-hez hetekig zarándokoltak a kíváncsiskodó helyiek, míg ma már a legnagyobb természetességgel használják.

Közös építkezés

Több, mint egy évig tartott, amíg felépítettük saját Paradicsomunkat. A néhány száz hektáros, több kilométer hosszúságú, hófehér korallhomokkal szegélyezett Birie szigetén érkezésünkkor érintetlen esőerdő volt. Még a felszerelés kirakásához, az első sátrak felállításához is helyet kellett vágni a dzsungelben.

Építkezés közben mindent közösen, egymástól tanulva végeztünk. Megtanítottuk a falusiakat a tervezésre és a csoportmunkára, a derékszög és a vízszintes/függőleges bűvöletére, valamint a kéziszerszámok és a kisgépek használatára.

RAJA AMPAT a rendkívül gazdag élővilágával a búvárfotósok Mekkája

A közelben, Arefiben korábban találtunk olyan elöregedett házakat, melyekhez hasonlók megépítését terveztük szigetünkön. Aztán kiderült, hogy már csupán két idős férfi tudja, hogy is kell ezt csinálni... A hófehér tengerparti korallhomok fölé cölöpökre épített ház minden részlete az erdőből, természetes anyagok felhasználásával készült. Négy különböző fatípust alkalmazunk: az egyik az édesvizet, a másik a tengervizet, a harmadik pedig mindkettőt tolerálja, míg a negyediket csak fedett helyre lehet beépíteni. Két levélfajtát (az egyiket a tetőfedéshez, a másikat a falak kialakításához) és három különböző indafélét (a levelek, gerendák kötözésére, rögzítésére) használtunk. Mire megnyitotta kapuit az épületcsoport, már nemcsak a 40 munkásunk mindegyike, hanem mi, magunk is meg tudtuk volna építeni a tradicionális építkezés jellegzetességeit megőrző házakat.

A teljes cikket A Földgömb 2012/7 lapszámában olvashatja!