Abba azonban ritkán gondolunk bele, hogy valaki ugyanezeket az élményeket Magyarországtól kaphatja meg. Ilyen ember az örmény Adibeg Towmasyan, aki rendkívül hosszú utat tett meg idáig. Ez a történet róla szól…

Kőszegi idill

Kőszeg főterén egy kávézó teraszán hűsölök a forró délutánon, almafröccsel a kezemben. Szőke hajú, ártatlan képű kisiskolás gyerek közelít felém rolleren. Még sosem láttam, mégis megszólít: „Csókolom! Biego azt kérdezi, hol a fenében tetszik lenni? Kihűl a kebabja!” Meg sem lepődöm! Előző nap három szégyenlős tinilány adott át nekem kuncogva egy üzenetet, azelőtt meg a hotel egyik recepciósa vette fel a hírvivő szerepét.
Átsétálok tehát a szemközt lévő Kársz kebaboshoz, mely az egykori örmény főváros, a ma Kelet-Törökországban fekvő Kars város nevét viseli, és főhősünk, Adibeg Towmasyan (becenevén Bego, a „magyarok miatt” Biego) vezeti családjával. Már vár, kávéval a kezében ül a kis teraszon. Előtte gőzölög az ebédem, körülötte meg a kőszegi fiatalok, akik a suli után rendszeresen nála ütik el az időt. Amíg beszélgetünk, édesanyja, Karina tartja a frontot, készíti az ételeket. Édesapja, Misa az emeleten dolgozik, és előkészíti a húsokat. A pizzasütőnél viszont így senki sincs, hiszen az Biego felségterülete. Van dolguk bőven, hiszen minden alapanyagot (tésztát, kenyeret, pitát) frissen, helyben készítenek. Szokás szerint nincs sok időnk csevegni, érkezik egy telefon, rendelnek tőle, ha lehet, negyedórán belül. Rám néz, és megszólal: „Ezek a magyarok mindig csak az órájukat nézegetik.” Már készíti is az ételt, biciklire pattan, házhoz szállít.

Fotó: Kocsány Kornél
Szívét-lelkét. Biego ételei nemcsak azért finomak, mert nagyszerűen ért a sütés-főzéshez: a fogásokat megízesíti a vendéglátás iránt érzett tisztelete, elhivatottsága is

Biegót mindenki ismeri Kőszegen. Annyira hozzátartozik már a kisváros képéhez, mint a Jurisics-vár, a Jézus szíve templom, a középkori, romantikus hangulatú épületek és a 11 órai „déli” harangszó. Közvetlenségének és kifogyhatatlan energiájának köszönheti, hogy az elmúlt tizenhárom évben a város meghatározó figurája lett. Félreértés ne essék, nem mindenki szereti. Egyesekben ellenérzést kelt az általa képviselt szenvedélyes, szókimondó stílus. Elüt az osztrák határtól kőhajításnyira található Kőszeg tartózkodóbb, visszafogottabb lakóitól. Ezzel Biego is tisztában van, ám derűs életfelfogásával túlteszi magát a nehézségeken, amelyből alaposan kijutott neki az elmúlt évtizedekben.

Menekülésbe fordult gyermekkor

A hárommilliós lakosú Örményországban, Ararát városában látta meg a napvilágot 1982-ben. A névadó vulkán, az örmények szent hegye valósággal a település fölé magasodik, csak épp a határ túloldalán, Törökországban. Tiszta időben persze a fővárosból, a közeli Jerevánból is tökéletesen lehet látni.
Édesapja aranybányában dolgozott – és mindig előszeretettel politizált. Áttételesen ennek köszönhetem, hogy Kőszegen ma Biegóval ebédelhetek...
A viszonylag gondtalan gyermekévek helyi sajátosságaként a családnak rengeteg ideje volt egymásra és másokra is – Örményországban igen erős a családi összetartás és a vendéglátás kultúrája. Biegóéknál naponta többen is megfordultak. A vendég olyannyira szent az emberek szemében, hogy egyesek nemritkán hitelt is felvesznek, csak hogy dúsan megterített asztalt kínálhassanak.
Biego és öccse számára tehát megszokott látvány volt, amint szülei hosszasan társalogtak az ismerősökkel. Az asztalra került ilyenkor minden, mi szem-szájnak ingere. Házikenyerekre házi készítésű baracklekvárt és mézet kentek. A kenyér itt annyira fontos, hogy sokan ahelyett, hogy azt mondanák, reggelizem, ebédelek vagy vacsorázom, így fogalmaznak: kenyeret eszem. Az italok terén a gránátalmalevet meg a teát egy idő után felváltotta a vodka, a brandy vagy vörösbor. A vendégségek során a téma gyorsan a politika lett, s a Szovjetunió felbomlása utáni válságos, háborúval is súlyosbított éveket mindenki megszenvedte. Biegóék gyakran jártak tüntetni, és az is megesett, hogy édesapja késő este, titokban, fia mellett festette a plakátokat a demonstrációkra. Az ellenzéki tevékenységet azonban nehezen tűrte a rendszer. Erős tisztogatás indult, megfélemlítették az ellenzéki vezetőket – nemegyszer rá is lőttek Biegóék házára.

Fotó: Kocsány Kornél
A meglepetések embere. Szeret meglepni másokat. Ezúttal rajtakaptam: épp fagyit hoz a főtérről, hogy tarthassak egy kis pihenőt

A helyzet tarthatatlanná vált, a család érezte, hogy mennie kell. Adibeg Towmasyan számára véget ért a gyermekkor.
1993 nyarán egy hónap alatt eladták mindenüket, és megpróbáltak kijutni az országból. Második nekifutásra sikerült feljutniuk egy Oroszországba tartó repülőre, ahonnan vonattal Ukrajnán keresztül Lengyelországba kerültek. Menekülttáborokban laktak, Örményországból hozott portékákból próbáltak pénzt szerezni. Egy csípős hajnalon egy mezőn keresztül futva átszöktek Német­országba, ahol két évet töltöttek el, táborról táborra járva, munkát keresve, sokszor reményvesztetten. A volt szovjet laktanyákban berendezett táborokban a hangulat sokszor pattanásig feszült, a higiéniás körülmények katasztrofálisak.
Az első, ami a kiskamasz Biegónak feltűnt, hogy ruházatukkal kilógnak a sorból. Az otthoni divat szerint makkos cipőben, hosszúnadrágban, ingben és bőrkabátban feszítettek, míg Lengyelországban és Németországban ekkor a baseballsapka, rövidnadrág, színes póló dívott. És ekkor tűnt fel először, hogy sötétebb bőrszínük miatt megkülönböztethetik... Persze volt sok apró meglepetés is: ekkor látott először papír zsebkendőt (az örmények kendőbe fújták akkor az orrukat), Nutellát és emeletes vonatot is. Munkát azonban nehezen és csak elvétve kaptak, letelepedésre esélyük sem volt.