Szépség és halálfélelem. A fiúk itthon járták be ezt a Grönlandot, gyermekszánkóval, kezükben a jég törékenységét-erejét próbáló-kopogtató vascsővel. A hó fölött éjszaka úgy sütött a sötét, mintha korom-nap is létezne, éjjel feketét sugárzó.

Terítéken. Éjszakára a sátrat, profi felszerelés híján, egy kis leleménnyel rögzítettük: a jégbe vájt lyukba a még a partról magunkkal hozott vascsövet állítottuk, felöntöttük vízzel, és a többit a fagyra bíztuk. Ehhez pányváztuk a sátrat egy esetleges szélvihar esetére

Fotó: Szabó Zoltán

Hová a sátrat? A viharos szél ellen oltalmazó torlasz sehol, a vascsövet faragták bele a jégbe, ivóvizüket locsolták gyökeréhez, keményen beléfagyott: most már volt mihez kipányvázni a zöld sátrat, benne a vörös hálózsákot: az egyetlen meleg foltot a fagyban és álomban. Lobogó, piros vitorla a jégen. Mintha száguldásában lobogna, az egész jég a semmibe siklana: éjszaka a múltba, nappal a jövőbe.

Nap-kapu. A felhőzet miatt az első óráink szürkeségben teltek, ám amikor a lemenő Nap betűzött a vastag felhőpaplan és a jég közé, egészen drámaiak lettek a díszletek. Mindössze tíz percig tartott

Fotó: Szabó Zoltán

Befeküdtek a vörös zsákba, magukra húzták a sátor villámzárát, s kezük ügyébe tették a nyitott pengéjű kést, mert szélrohamban nincs idő cipzárat keresni-húzni: akkor majd kivágják magukat. A kés is jéghideg.

Nyög, jajong, sikítgat-morog és énekel alattuk 600 négyzetkilométer jég. Fuvolahang és kráterbasszus. Méla dörgés és rekedt robbanások. Feszülten fekszenek, idegeikben még a nappali ajándék-naptündöklés emlékével, de éjszakai félelemben. Fogalmuk sem volt, akadt-e már őrült, aki éjszaka gyönge sátorban kifeküdt volna a jég közepére, merő kíváncsiságból, mások helyett tanúskodni majd az egzotikus itthoni utazásról. Később, a szárazföldön tudták meg, hogy kemény fagyban is mozdul a jég, a tóban furcsa vizek buzognak, láthatatlan patakok, folyók keresztezik egymást, mintha drámai lelki életet élne a víz, vagy (ne oly költőin!) korognának roppant belei. Zubognak a mélyben egymás ellen (és össze) az áramlatok, emlékek és halak.

Napszélben. Az északi part tanúhegyei a tó közepéről a legmegkapóbbak

Fotó: Szabó Zoltán

Ha a vándor alatt beszakadna a jég, kikapaszkodnia jóformán lehetetlen. Megragadhatja ugyan a fehér szakadék peremét, ám az máris törik. Hiába van segítőtársa, akkor sincs sok esélye megmenekedni; ehhez hosszú rudak és erős tapasztalatok szükségesek, és nemcsak óvatosan, de gyorsan is kell cselekedni, mert a test a jégben-vízben hamar halálra hűl. S ha nem szakad is be a jég – mondják: hosszú-nagy hidegben méteresre is vastagodhat! –, úszó jégszigetek válhatnak le. Ha ilyenen találja magát a vándor, s a tábla a tó hosszában, észak–déli sodrásban lebeg, az közel 80 kilométeres táv; ennek az útnak is halál a vége.

Fotó: Szabó Zoltán

Ilyenkor nem hasonlít a tó a meztelenkedő idegenforgalom Paradicsomára. Feküdtek hát a fiúk a feszült sötétben, görcsös izmokkal, s hirtelen felbömbölt az irdatlan jégmező: orkánhangon s bombákkal ropogott, mintha vulkán tört volna ki alattuk. Jégvulkán. Fagy lávája.

A késhez nem nyúltak, föltépték a villámzárat, kiugrottak a láthatatlan vörös lobogásból, s hallj te, világ! – kint alig hallszott valami, mintha csöndesen szuszogott volna minden, csak jajongott olykor a jég, s ropogtak kristályai. A fiúk voltak a hangdobozai a rettentő rianásnak, az idegeik érzékeny antenna-gyökerei behálózták a kemény Balatont, s 5000 decibelre erősödött fel az alattuk végigvillámló jégrepedés.

Magyarország közepén kis Északi-sark. Minden évben elolvad, földközi-tengeri nyarat játszik, édes hőséget, mintha elfelejtené téli álmát, téli álmában a csikorgó hómezőket.