Álom-kanyarulat – A Mikro Papingo felé vezető szerpentin, itt már állandó és hideg víz folyik a Vikoszban

Fotó: Lukas Bischoff Photograph ©Shutterstock

Háború helyett turizmus

Nem elég, hogy Epirusz földjét nagyrészt hegységek tarkítják, de azon belül is jelentős a vízben szegény és gyenge talajú karsztvidékek aránya, ami szinte biztos záloga annak, hogy a földből csak vérrel és verejtékkel lehessen termést kicsikarni.

A nehézségeket tovább tetézik a háborúk, melyekből bőségesen kijutott e régiónak, mely csak alig több mint 100 éve, 1913-ban szabadult fel a török uralom alól.

De Epirusz vidéke a II. világháború és a rá következő polgárháború idején is gyakran került a frontvonalba. Ahogy Nikosz Kazantzakisz krétai görög író egyik hőse mondja: „Évezredek óta műveli és teszi termékennyé e területeket a görögök könnye, vére és verejtéke, éppen ezért azok hozzánk tartoznak! Senki el nem veheti őket tőlünk, inkább meghalunk. Pontosan ezért másztuk meg az epiruszi hegyeket, hogy folytassuk a harcunkat.” Mi azonban nem a harcok miatt tesszük!

A polgárháború után végre békés időszak köszöntött erre a vidékre, de igazából ez sem hozott fellendülést a Pindoszban élő emberek számára, hanem – más hegyvidéki térségekhez hasonlóan – a vidéki települések lakosságszáma itt is rohamos fogyatkozásnak indult.

A fiatalok beköltöztek a városokba, sőt sokan meg sem álltak Amerikáig (ennek egy tréfás lenyomata látható például a „Bazi nagy görög lagzi” című filmben), miközben a falvakban szinte csak lézengtek az emberek: nem akadt, aki a sovány földeket megművelje, és a házak is egyre kopottabbá, düledezőbbé váltak.

Kő kövön – Csak helyi építőanyagból. A térkő, a házak fala, de még a palatető is a helyi mészkőből készül, amint azt Dilofo látképéről leolvashatjuk

Fotó: Ververidis Vasilis ©Shutterstock

Ám ekkor jött egy újabb – részleges – fordulat. Ha nem is mindenhol, de néhány faluban azt látni, hogy újra megindult az élet: a helyi kövekből épített házak „kikupálódtak”, a terek újra megteltek a terebélyes „szent fák” árnyékában ücsörgő emberekkel, a patakok felett átívelő szamárhátas hidakon pedig ismét vonulnak a karavánok. Persze az üldögélő emberek többnyire már nem helyi lakosok, és a vonuló karavánok sem az itteni kereskedők öszvérkaravánjai, hanem turisták. A régi világ már nem támad fel, de legalább újra van megélhetési lehetősége a helybélieknek. És míg Görögország többi részén a turizmus évszázados jelenség – amint azt a képzeletbeli mentális térképünk is tükrözi –, addig itt csupán az elmúlt egy-másfél évtizedben indult be az idegenforgalom.

A tájba illő, hangulatos és ma már felújított falvak mellett van egy sajátos vonzereje is a környéknek, ami azt mutatja, hogy a karszt nemcsak vért és verejtéket szülhet, de a változó társadalmi viszonyok közepette akár áldás is lehet az itt élőknek. Ez a vonzerő pedig a Vikosz-szurdok.

Mérlegre téve... – A régi, hagyományos épületek és eszközök funkciója a turizmussal átalakul. Ez a kétkarú mérleg is haszontárgyból poénos virágtartóvá lényegült

Fotó: Telbisz Tamás