A sivatag holdsárga horizontfényéből kiemelkedett célpontom: a távoli domb, tetején a sivatagi erőddel. Kontúrjai szaggatottan váltak el a háttértől. A mótor levegő-benzin arányát szabályozó szektorán állítottam pár fokot, így az eddigi éles pattogás halkabb purrogássá vált. De más biztonsági intézkedést is tettem: átváltottam a fényeket infravörösre, kisebb szögre állítottam a fókusszabályozó kart, még a műszervilágítás izzói közül is csak az ampère-mérő zöldes pamacsát hagytam égve. Igaz ugyan, hogy így jelentősen lecsökkent a belátható távolság, sőt a szemüvegen át látott kép is monokrómmá meg gyenge kontúrúvá vált – ám másnak láthatatlanná váltam
- Kapcsolódó termék: 212
„Gyermekkoromban én is régész akartam lenni” – hangzik el sokszor a mondat, amikor egy társaságban szakmánk felől érdeklődnek. Nyilván azonnal kalandregények és hollywoodi kasszasikerek kincsvadászának vagy „amatőr” régészének alakja rémlik fel. Ilyenkor elénk villan egy réges-régi, szakadt térkép, amelynek nyomán a főhős rég elfeledett kincsek nyomába ered. Ám a filmvilág egyik leghíresebb régészkaraktere az egyik jelenetben arra figyelmezteti diákjait, hogy egy régész sosem kutatja a térképeket elásott kincsek miatt, és az X sosem jelöli a kincs helyét. Persze épp ő lesz az, aki a film további részében rácáfol korábbi kijelentésére, és tovább erősíti a szakmáról kialakult sztereotípiát…
A piac sarkán ültem, csendesen ejtőzve a reggeli hűvösben, míg körülöttem a karibi forgatag pörgött Santa Marta utcáin. Mintha csak valaki rálépett volna egy hangyabolyra, úgy nyüzsögtek az emberek az utcákon: taxik dudáltak, kutyák ugattak és egy férfi kiskocsiját tolva a növekvő hőségben szörpöt árult a sarkon. Hirtelen egy rozoga kisbusz gurult be elém, felpattantam rá, és máris indultunk tovább az elmaradhatatlan karibi bolerókra zötyögve. A házakat lassan pálmafák és banánföldek váltották föl, melyek közül időnként a tenger kékje villant ki. Egy jó óra múlva odahajoltam a sofőrhöz: – Señor, itt jó lesz, köszönöm!







