Az erdélyi útifű
Az Alföld szikesei sokszor sivárnak és egyhangúnak látszanak, ahol rövid füvű puszták, fehéren csillogó vakszik foltok és tavasszal vízállásos szikes rétek váltakoznak. Közelebbről azonban kiderül, hogy ez a látszólag unalmas táj a természeti viszonyokat követő finom mozaikokból épül fel. E pusztai élőhelymozaik hivatalos neve „pannon szikes sztyeppék és mocsarak” az Európai Unió élőhelyvédelmi irányelvének besorolása alapján. Ez a különleges élőhelytípus Európában csak kevés helyen fordul elő nagy kiterjedésben, elterjedésének központja Magyarországon van (itthoni kiterjedése kb. 2200 km 2 )
Sajátos növény- és állatvilágát a sófelhalmozódás, a sekély vízborítás, a kiszáradás és a hagyományos legeltetés együtt alakította ki. Számos sótűrő növény, ritka rovar és madár kötődik hozzá. Megőrzésük ezért egyszerre természetvédelmi, tájökológiai és vízgazdálkodási feladat. A legnagyobb kihívást ma a vízhiány, a lecsapolás, az inváziós fajok és a klímaváltozás jelentik.
A szikes puszták növényzete a talajadottságokhoz alkalmazkodott. Talajtani szempontból szoloncsák és szolonyec szikeseket különböztetünk meg. A szoloncsák területeken a sók a felszín közelében halmozódnak fel, növényzetükben gyakoriak a valódi sókedvelő, pozsgás növények. A szolonyec szikesek kötöttebb, agyagos talajúak, sófelhalmozódásuk mélyebben található, de a természetes talajfejlődés során a sós rétegek a felszín közelébe is kerülhetnek. A padkás szikeseken különösen látványos, hogy néhány centiméteres szintkülönbség is más növényzetet eredményez: a padkatetőkön zártabb szikespuszta-gyep, a mélyebb szikfokokon pedig kopárabb, sótűrő növényzet jelenik meg. Ebben a környezetben él az erdélyi útifű, a pannon szikesek egyik jellegzetes, védett növényfaja.
Az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana) 10-25 cm magas, évelő növény. Levelei hosszúkás lándzsásak vagy keskeny elliptikusak, gyakran kissé fogasak. Virágzata tömör füzér, amely a levelek fölé emelkedik. Első pillantásra könnyen összetéveszthető a gyakori lándzsás útifűvel, melynek levelei hegyes csúcsúak, virágzata pedig rövid, gömbös. Az erdélyi útifű májustól júliusig virágzik, csapadékos nyárutókon pedig másodvirágzásra is számíthatunk. Élőhelyei az ürmös szikes puszták, szikes rétek és padkás szikesek. Ezeken a helyeken a növényeknek egyszerre kell elviselniük a sót, a vízbőséget és a vízhiányt. Kora tavasszal még a szárazabb szikesek is vízben állhatnak, nyár végére viszont a talaj teljesen kiszáradhat. Az erdélyi útifű azon fajok közé tartozik, amelyek ebben a szélsőséges környezetben is meg tudnak élni.
A fajt Ferdinand Schur porosz botanikus írta le az erdélyi Torda közeléből, a sóbányák környéki sós talajokról. Schur a faj tudományos nevében Karl Schwarzenbergnek állított emléket, aki az 1850-es években Erdély polgári és katonai kormányzója volt. A növény később az Alföldről is előkerült, ahol valójában sokkal gyakoribb, mint Erdélyben. Ezért a növény magyar neve kissé félrevezető, hiszen az a leírás helyére utal, és nem az elterjedési terület súlypontjára. Az erdélyi útifű valójában egy pontusi-pannon faj, nem csupán Erdély és az Alföld közös faja, hanem újabban a Déli-Kárpátoktól délre fekvő síkvidékekről és a Feketetenger környékéről is előkerült. Magyarországon a Tiszántúl szolonyec szikesein elterjedt, de ismerjük a Nyírség pereméről, a Duna–Tisza közéről és a Cserehátból is. Az alföldi nemzeti parkokban jelentős, néhol milliós állományai élnek. Állománymérete azonban erősen függ az adott év csapadékviszonyaitól.
Az erdélyi útifű jól tűri a birkával való legeltetést, sőt élőhelyeinek fennmaradásában a hagyományos, legeltetéses állattartás fontos szerepet játszik. A veszélyt elsősorban az élőhelyek megszűnése, valamint a klímaváltozás és szárazodás jelenti.
