Éjszakai dilemma

II. világháborús hadi mótorommal a kiszáradt sósivatag sima talaján pontosan tudtam tartani a gazdaságos 45 km/h-s sebességet, így jól tippelhettem, milyen messze lehetek úti célomtól. Bronz porlasztóm kézi légszabályzó kormányszektorát inkább a rosszabb hatásfokú benzin-levegő arányra állítottam be a minél halkabb haladás érdekében. Ki tudhatta, mi van előttem? Az elmúlt napon menekülnöm kellett a megvillanó kések elől, viszont másnap egy pokoli rosszarcúakból álló társaság vett körül, szinte lerántottak a mótorról, majd meglepetésemre, az iszlám vendégszeretet kicsúcsosodásaként: dinnyelakomában részesítettek.

A gyűrött, telejegyzetelt, fél évszázados katonai térkép szerint előttem terült el egy agyonalagútalt, sok rohamot megélt magaslati erőd, ahova hadi relikviák megtekintésére igyekeztem. Választás előtt álltam: vagy a mótorkerékpár fókusz-szabályzójának karját állítom át pontszerű fényre – és persze a feszültségszabályzó ricznizett bronz gombját is áttekerem 8 voltos állásra a nagyobb izzóhatásfok miatt. Vagy pont ellenkezőleg: felcsatolom az infra-nézőmet, és a reflektor Fresnel-lencséje elé felhajtom a fekete üveget. Két homlokegyenest ellenkező taktika: az első lehetőséget ad éjjeli távcsővel a hegyoldal végigpásztázására – és az így tanulmányozott helyen a legjobb táborhely megkeresésére, vagy egy ismeretlen helyre toppanok be, viszont láthatatlanul.

Végül pár száz méteres körzetet a látható fénykúppal tekintettem át, majd a kinézett támfal cakkosra lőtt bejáratához nagy kerülővel, de láthatatlan fény alkalmazásával érkeztem. Csak éktelen dübörgésemmel nem tudtam mit kezdeni. Áttoltam mótorom az összegörbült vas kapuzaton, majd egy bunkerben meghúztam magam éjjelre. Felmentem egy egykori teraszra, ahonnét szétnéztem a végtelen sötétbe. Elképzeltem magamban azt az irritáló érzést, amit egy esti imához és lefekvéshez készülő helybeliből kiválthatott volna a hegyet végigtapogató villogó fénypászma, ahogy szerencsétlenkedtem a juppiterlámpa vertikális állítóberendezésével...

Történetünk szerzője a historikus világ szem lélet és egy letűnt kor nagy pontossággal előállított gépészeti berendezéseinek rendkívül elszánt rajongója, is me rője és használója. Sajátos szó alkal mazása, nyelvtani megoldásai, az újmagyar kifejezések kerülése e fogyasztói világ előtti időhöz való ragaszkodását fejezi ki, hiszen ő mindmáig ebben él, ezt képviseli...

Városi fények

A ma egyre gyakrabban használt „fényszennyezés” kifejezésről nem csak napjainkban beszélhetünk. A világháborúk világító rakétáit, a repülőkről ejtőernyővel ereszkedő magnéziumlámpákat (a keleti fronton Sztálin-gyertyaként ismerték, a németek csak „Tannenbaum”-nak csúfolták a bombacélpontokat jelzőket), felgyújtott falvak tüzeit, becsapódó lövedékek robbanásait minden visszaemlékezés említi. Akkoriban persze rendőrszemmel „fényszennyezésnek” számított egy parányi cigarettaparázs vagy elsötétített autólámpa alig látható fénye is. Az erőd- és lövészárokharc eszközeiként is ott találjuk (már a Kommün idején Párizsban 1871-ben) az ívfényes reflektorokat. A tengerparti erődökben külön áramfejlesztők adták a kb. 40 voltos egyenáramot az ívlámpáknak másfél század óta. Magyar vonatkozása is van ennek, gondoljunk Przemysl-re, Komáromra, Polára, Cattaróra és még sok száz, reflektorral ellátott helyre.

Napjainkban nehéz elképzelnünk a másfél évszázaddal ezelőtti városközpontok fényözönét! Párizsban előbb a Concorde tér kapott 1847-ben elektromos megvilágítást, majd (1877-től) a sugár-utakon ragyogtak az akkor nagyon ígéretes, majd teljesen eltűnt elektromos Jablochkoff-gyertyák. Budapest sem maradt le: a gázlámpák mellett 1881-ben már 36 ívlámpa adott ünnepi fényt az uralkodói fogadáson, majd megjelentek az ívlámpák a Rákóczi úton is. A világítógáz/légszesz- és elektromos-társaságok komoly küzdelmet vívtak, és temérdek szabadalmat valósítottak meg. A legnagyobb teljesítményt az ívlámpa adta, a nagy tereket ezek világították ki. A Swan-féle (Edison előtti) izzólámpák főleg a kisebb fényteljesítményt igénylő helyekre kerültek, e lámpák fényerejét az 1920-as évektől kezdve növelték meg komolyan.

A párizsi világkiállítás megvilágított vízesése

Fotó: Szirmai Gábor

A nagyobb amerikai városokban 1900 körül – ahogy annak idején nevezték – mesterséges Napokat létesítettek. Ezek a száz méter magas, vasszerkezetű tornyok a tetejükön ívlámpákat tartottak, és kisebb városrészeket láttak el fénnyel. Azok a tornyok voltak igazán hatékonyak, melyeknél – a gyakori széncsere és a bonyolult mechanika miatt – alul helyezték el az ívfénylámpát, és tükrökkel szórták a fényt. E reflektorok tükrei a felépítés miatt az égre is vetítettek nyalábot! Ugyancsak az USA-t kell említeni az ottani szokásként elterjedt, a felhőkarcolók tetején az égre világító reflektorok miatt. Ezek az építmény grandiózus mivoltát emelték ki, noha persze a repülőknek is adtak tájékoztatást.