2020. szeptember 27.-én az azeri hadsereg átfogó támadást indított az örmény ellenőrzés alatt álló, 1991. szeptember 2.-án kikiáltott szakadár örmény Hegyi-Karabah (Artsakh Köztársaság) ellen. November 9.-én már a régió kulturális-történelmi és szimbolikus központja, Shusha (örmény nevén: Shushi - a cikk névhasználata kapcsán lásd a Függeléket) is azeri ellenőrzés alá került, ami végül az örményeket a moszkvai tűzszüneti megállapodás aláírására kényszerítette.

Hol? Merre?

Térkép: Karácsonyi Dávid
Hegyi-Karabah térsége és a 2020. november 9.-én megkötött moszkvai fegyverszünet következtében fellépő területi változások.

A 2020. november 10.-én hatályba lépő egyezmény értelmében a karabahi örményeknek:

1) Le kell mondani az azeriek által indított offenzíva során 2020. szeptember 27. és november 9. között fegyverrel a bakui (azeri) vezetés ellenőrzése alá vont területről, függetlenül attól, hogy az a szovjet érában létező – amúgy Azerbajdzsán által 1989. november 26.-án jogilag megszüntetett – Hegyi-Karabah Autonóm Terület része-e volt-e, vagy sem.

2) Emellett át kell adniuk minden olyan területet Baku számára, ami ugyan a tűzszünet aláírásának időpontjában még karabahi örmény ellenőrzés alatt állt, ám nem volt része az 1923-1989 között létező Hegyi-Karabah Autonóm Területnek (HKAT). Ezek olyan területek, amelyeket az 1988-1994 közötti hegyi-karabahi konfliktus idején, pontosabban az 1993-as döntő győzelmet hozó tavaszi-nyári karabahi örmény offenzíva során Azerbajdzsán egykori HKAT-n kívüli régióiból megszereztek. Ezeket a helyeket 1989-ben még 95-99%-ban azeriek lakták, akiket innen 1993-ban elüldöztek az örmények.

Mindezzel az 1988-1994 közötti hegyi-karabahi konfliktust lezáró 1994. május 5.-ei biskeki protokoll aláírása után kialakult

status quo most alapvetően megváltozik Hegyi-Karabahban.

Kép: Karácsonyi Dávid
Kilőtt páncélos úton Dadivank kolostora felé. Az 1994 májusában lezárt előző nagy karabahi háború emlékei mindenhol ott vannak. Az örmények által akkor kiharcolt és a biskeki protokollban rögzített satus quo-t a 2020 őszi azeri katonai sikerek teljesen felülírták.

Örmények demográfiai hátrányban

Az 1988-1994 közötti konfliktust bár katonailag megnyerték a karabahi örmények, így ki tudták terjeszteni az ellenőrzést 1993 előtt még a jelentős azeri többség által lakott területek fölé is,

demográfiai értelemben nem tudták belakni az általuk ellenőrzött vidéket az elmúlt 26 évben.

Az 1994 és 2020 között a karabahi örmények által ellenőrzött teljes területen 1989-ben még nagyjából 600 ezer ember (145 ezer örmény, nagyjából 5-10 ezer orosz és ukrán, a többi azeri), addig 2015-ben már csak 145 ezer fő élt (kizárólag örmények). A kép azonban ennél is drámaiabb, ha azt nézzük, hogy a karabahi örmény lakosságszám lényegében nem növekedett 1989 és 2015 között, mivel a jelentős örmény elvándorlást csak ekkorra tudta kompenzálni a természetes szaporulat. Az Artsakh Köztársaság által végzett 2005-ös népszámlálás szerint a karabahi örmények által ellenőrzött területen belül csupán Stepanakert lakosságszáma haladta meg a fegyveres konfliktus előtti utolsó (szovjet) népszámlálás során, 1979-ben* mért lakosságszámot, míg minden más terület veszített teljes népességéből.

Kép: Karácsonyi Dávid
Stepanakert, az el nem ismert Artsakh (Hegyi-Karabah) Köztársaság fővárosának központja - az egyetlen nyüzsgő, élettel teli hely a régióban. A "Kaukázus Leninjéről", az örmény származású bolsevik forradalmárról, Styepan Saumjanról elnevezett város Shushi/Shusha 1920-as elnéptelenedése (örmények elleni pogrom) után lett Hegyi-Karabah központja, csupán 1923-ban emelkedett városi rangra. A szovjet éra végére 50 ezres nagyvárossá nőtt települést 85%-ban örmények lakták (1989), 1989 és 2005 között az azeriek lélekszáma viszont 8 ezer főről 2 (kettő!) főre csökkent. A város a moszkvai fegyverszünet alapján továbbra is karabahi örmény fennhatóság alatt marad.

A karabahi örmények ellenőrizte régióban így nem tudott számottevően bővülni az örmény etnikai szállásterület sem. Az elmúlt negyed évszázadban csak a Hegyi-Karabah és Örményország közötti Kalbajar (Karvachar), Lachin (Berdzor) és Zangilan környékére költöztek be kisebb számban örmények az elüldözött azeri lakosság helyére. Kalbajar környéke bár észak felé közvetlenül szomszédos az azeriek ellenőrizte területekkel,

a két régiót a Kis-Kaukázus 3000 méteres csúcsai választják el egymástól,

így a térség relatíve biztonságos volt a letelepedésre az elmúlt 26 évben. A kisléptékű örmény bevándorlás ugyan átrajzolta az etnikai arányokat, ám a még lakott települések arculatát is azok a lerombolt házak határozzák meg, amelyekben egykor azeriek laktak.

Kép: Karácsonyi Dávid
Árulkodó jelek. Karabahi örmény vendéglátónk házában furcsa érzés fogta el az embert, így nem nagyon érdeklődtünk afelől, mikor és milyen körülmények között jutott ez a ház a birtokába. Ugyanis az ablakok alacsonyan futnak, mint a legtöbb azeriek lakta házban. Az azeriek hagyományosan a földre terített pokrócon, török ülésben étkeztek, de eközben fontos volt a szobából való kilátás is.

Például az 1989-es szovjet népszámlálás szerint a Kalbajarban élő 7 ezer, 99%-ban azeri lakos helyén 2015-ben, az Arcah Köztársaság népszámlálása alapján csak 600 örmény lakost találni. Hasonló a helyzet a délen fekvő Zangilanban is, ahol 1989-ben még 5 ezer laktak, 96%-uk azeri volt, de 2015-ben már csak 500 örmény lakost találni. Egyedül a Hegyi-Karabahot Örményországgal összekötő főúton található Lachin népessége haladta meg 2015-ben az 1989-es lakosságszám 10%-át. Míg 1989-ben 8 ezer lakos, 95%-ban azeri élt Lachinban, addig 2015-ben a városnak 2 ezer örmény lakója volt. Lachin és környéke (Lachin/Berdzor-korridor) az egyetlen, az egykori Hegyi-Karabah Autonóm Terülten kívüli zóna,

ami nem kerül azeri fennhatóság alá a 2020. november 9.-ei moszkvai tűzszünet értelmében.

Kép: Karácsonyi Dávid
A Berdzor- (Lachin-) korridorban. Itt halad át az Örményországot Hegyi-Karabahhal összekötő Jereván-Goris-Stepanaker főút. Érdemes megfigyelni, hogy a házak jelenős része lakatlan rom az egykor azeri többségű településen. A moszkvai fegyverszünet alapján ezt az 5 km széles zónát az orosz békefenntartók biztosítják, és ez lesz az egyetlen kapocs Örményország és Hegyi-Karabah örmény fennhatóság alatt maradt részei között.

Kalbajart azonban el kell hagynia az örményeknek, míg a délen fekvő Zangilant már 2020. október 20.-án ellenőrzésük alá vonták az azeriek a katonai offenzíva keretében. A Kalbajar járás külön érdekessége, hogy keletről a továbbra is örmény fennhatóság alatt maradó részek, délről a Berdzor-korridor, nyugatról pedig Örményország fogja határolni. Egyetlen kapcsolata Azerbajdzsánnal észak felé lesz, ám ott a Kis-Kaukázus húzódik, egészen pontosan a 3700 méteres Murovdag (örményül Mrav), amin csak egy télen lényegében járhatatlan hágó vezet át.

Kép: Karácsonyi Dávid
Dadivank kolostora a 9. századból a Kalbajar (örményül: Karvachar) járásban, a Kis-Kaukázus 3000 méteres hegyei között. Az egykori Hegyi-Karabah Autonóm Területen kívüli járás a korábbi háború idején örmény fennhatóság alá került, ám a 2020. november 9.-én, Moszkvában aláírt fegyverszünet alapján a körzetet - a 9. századi kolostorral együtt - az örményeknek át kell adniuk az azerieknek, ami komoly kérdéseket vet fel a kolostor további sorsa kapcsán is. Jelenleg orosz békefenntartók biztosítják a kolostort, ami a szovjet érában már azeri többségű járásban a korábbi évszázadok jóval népesebb örmény jelenlétének utolsó mementója.

Az egykori Hegyi-Karabah Autonóm Régió örmények ellenőrizte déli és keleti szomszédsága, ahol 2020. szeptember végétől az azeri offenzíva is végigsöpört, azonban közvetlenül az azeriek lakta Kura-Araksz-alföldre nyílik, így oda semmiféle örmény bevándorlás nem történt az elmúlt 26 évben.

Az ottani, egykor azeriek lakta városokat az örmények lerombolták, a környéket elaknásították és katonai felvonulási területté változtatták.

Így vált lakatlan romvárossá Aghdam (1989: 28 ezer fő, 99%-ban azeri lakos), Fuzuli (1989: 17 ezer lakos, 97% azeri) vagy épp Jabrayil (1989: 6 ezer lakos, 99% azeri).

Kép: Karácsonyi Dávid
Tehenek legelnek Aghdam városának romjai között. A Hegyi-Karabah keleti szomszédságában fekvő azeri várost 1992-ban még kb. 40 ezren lakták (a város lakosságszáma a Karabahból menekült azeriek miatt nőtt meg drámaian 1989 után). 1993-óta azonban romváros, miután az örmények elfoglalták és lerombolták. Ez a város (avagy ami maradt belőle) a moszkvai fegyverszünet alapján visszakerül azeri fennhatóság alá.

A kaukázusban nincsenek jó és rossz fiúk!

Amikor például az azeriek 1992-ben egy katonai akció eredményeként átvették az ellenőrzést a Saumyan járás keleti fele (Goranboy és Getashen, Karabahtól északra a térképen) fölött, ahol 1979-ben még 15 ezer örmény élt, ők is elüldözték az örményeket. Ráadásul a mostani, 2020-as azeri offenzíva mélyen behatolt a karabahi örmény etnikai magterületre is. Október 9.-én elesett az örmények lakta Karabah déli részének központja, a 4 ezres Hadrut. Míg Hadrut járást 1979-ben a lakosság 85%-át jelentő 14 ezer örmény lakta (15% pedig azeri volt), addig 2005-re már csak 12 ezer örmény élt a régióban (a lakosság 100%-a), akik most mind menekülni kényszerültek.

"Susa" – itt aztán nem volt menyegző!

Az örmények számára ennél nagyobb érvágás volt Shushi/Shusha elvesztése 2020 november 9.-én, aminek hatására végül alá is írták a fegyverszünetet. Ahogy a mondás tartja:

Akié Shushi/Shusha, azé egész Karabah!

Kép: Karácsonyi Dávid
A Yukhari Govhar Agha nagymecset Shushában. Az 1768 és 1885 között épült mecset a karabahi azeri közösség legfontosabb vallási-történelmi központja. A szovjet érában múzeumként működő mecsetet 1988-ban kapta vissza a város muzulmán vallási közössége. Az 1992 és 2020 közötti de facto örmény fennhatóság idején iráni segítséggel felújították. A 2019-re elkészült helyreállítás után az épület örmény-iráni kulturális központként működött, a korábbi azeri jelenlét bármiféle említése nélkül. 2020. november 9. óta újra mecsetként funkcionál.

Shusha mind az örmények, mind az azeriek számára Hegyi-Karabah kulturális-vallási központja. Itt van például Karabah legnagyobb és legrégebbi azeri történelmi épületegyüttese, az 1768 és 1885 között épült Yukhari Govhar Agha mecset. Mellette pedig az 1888-ban felszentelt Ghazanchetsots (Szent Megváltó) katedrális az örmények számára fontos.

Kép: Karácsonyi Dávid
A Ghazanchetsots (Szent Megváltó) örmény katedrális Shushában. Az 1888-ban felszentelt templom Hegyi-Karabah kolostoraihoz képest újnak számít. A karabahi örménység legnagyobb temploma földötti örmény fennhatóság azonban Shushával együtt elveszett 2020. november 9.-én.

Shusha (ejtsd: Susa) semmi esetre sem összetévesztendő Nagy Sándor Kr. e. 324-ben tartott menyegzőjének helyszínével (Susa, ejtsd: Szúza), ahol a perzsákat a görögökkel akarta összebékíteni!

Sőt, a perzsiai várossal, Susa-val szemben Shusha nem a megbékélés, hanem a 20. század eleje óta a viharos örmény-azeri együttélés színtere, ahol az etnikai arányokat leginkább az egymást követő pogromok alakították. Az együttélés nem igazán működik: az 1897-ben még 26 ezres Shushát 2005-ben már csak kb. 3 ezer fő lakta - a város nagy része valójában rom.

Kép: Karácsonyi Dávid
Utcakép Shushában 2012-ben. A 19. század végén még 26 ezres várost 2012-ben már csak 4 ezer örmény lakta. A viharos 20. század, két örmények elleni pogrom, illetve több örmény-azeri hatalomváltás után a házak nagy része ehhez hasonló állapotban van.

Az 1897-es népszámlálás szerint még 57%-ban örmények lakta város az 1920-as pogrom után elveszítette örmény lakosságát (1926-os népszámlálás: 2% örmény (93 fő), 96% azeri, 2% egyéb, teljes lakosság: 5 ezer fő). A szovjet érában aztán lassan visszatértek az örmények. 1979-es népszámlálás szerint a város lakosságának 13%-át már ők adták (1400 fő), míg 86% volt az azeriek aránya az akkor 11 ezer fős városban.

1988-ban aztán újabb pogrom kezdődött az örmények ellen, így az 1989-es népszámlálás szerint az azeriek újra 98%-át alkották az akkor 15 ezres városnak.

Az újabb fordulat 1992-ben következett be, amikor az örmények visszafoglalták az azeriektől Shushát, így az etnikai arányok is ennek megfelelően alakultak. A 2005-ös népszámlálás szerint: 100% örmény, összesen 3 ezer fő. Az azeriek 2020. november 9.-én újra elfoglalták a várost, a következő népszámlálás eredményét így nem nehéz megjósolni...

Kép: Karácsonyi Dávid
"Shushi egy jól védhető hegyoromra épült" - mutatja a helyi örmény polgári védelem vezetője a város határában húzódó kanyont 2012-ben, mindössze öt nappal Ramil Safarov (aki baltával végzett az örmény Gurgen Margarjannal Budapesten) Azerbajdzsánnak való kiadása után. Mivel a Kaukázusban nagyon komolyan veszik az ilyen dolgokat, este amikor lehajtottuk a fejünket a párnára, nem voltunk biztosak egészen abban, hogy az még reggel is a nyakunkon lesz... Szerencsére nem így történt, így ezt az anyagot is megírhattam. Viszont az azeriek megkerülték a védelmet nyújtó sziklafalat, és az országúton át bemasíroztak a városba. Jó lenne tudni, mi történt egykori örmény vendéglátónkkal...

Na de akkor most ki győzött?

Shusha esete kiválóan példázza azt az abszurd helyzetet, hogy ebben a konfliktusban végső soron mind az örmények, mind az azeriek csak veszítenek. Felvetődik a kérdés, hogy kinek is áll érdekében a szemmel láthatóan végeláthatatlan örmény-azeri konfliktus?

„Csak a kezemet figyeljék!” – mondta Rodolfo, a bűvész…

A felszínt szemlélve az érem egyik oldala, hogy mind a demográfiai, mind a gazdasági folyamatok stratégiai előnyhöz juttatták Azerbajdzsánt a karabahi örményekkel és végső soron a mögöttük álló Örményországgal szemben. Azerbajdzsán ki tudta aknázni a rendelkezésre álló hatalmas kőolaj és földgáz vagyont, a fekvéséből adódó stratégiai-gazdasági előnyöket, illetve aktívan építette a kapcsolatokat nyugat, elsősorban Törökország felé katonai és gazdasági téren.

Kép: Karácsonyi Dávid
Ringlispil az örményországi Gyumriban, az egykori Leninakanban. Nem mindig ilyen világos, hogy ki mozgatja a szereplőket a háttérből!

Másrészt az Iránt megfékezni kívánó Izrael is stratégiai szövetségest látott Azerbajdzsánban. Irán északi részén másfélszer annyi azeri él, mint Azerbajdzsánban,

így Irán egyáltalán nem nézte jó szemmel az 1991-ben függetlenségét elnyert új északi szomszédját, és az esetleges azeri szeparatista törekvésektől tartva inkább Örményországot segítette.

Kép: Karácsonyi Dávid
Emlékek a falon. Az előző karabahi háború örmények számára diadalos emlékezetét felülírja a 2020-as vereség keserűsége, ami épp az azeriek számára jelent elégtételt. Hosszú távon azonban csak ketté tört sorsok és sebek maradnak mindkét oldalon.

Az érem másik oldala, hogy Örményország, bár jelentős nyugati diaszpórával rendelkezik, amelyik aktívan támogatta a helyi örménységet az 1988-1994 közötti konfliktus során, végül az oroszokkal való katonai-gazdasági integrálódás mellett döntött. Más reális geopolitikai választása nem is nagyon volt, ha túl akart élni Törökország és Azerbajdzsán között. A rézércen kívül jelentős ásványkinccsel, és tengerparttal nem rendelkező ország csupán Irán és Grúzia felé rendelkezik átjárható határokkal. Az elszigeteltség miatt azonban a győztes háború ellenére a gazdaság újjáépítése Örményországban sokkal vontatottabban haladt.

Kép: Karácsonyi Dávid
Askeran, azaz azeriül Khojali erődje Hegyi-Karabahban. Itt csattant el az első pofon az örmények és azeriek között 1988. február 23.-án. A Stepanakertben három nappal korábban az örmények által megerőszakolt két azeri lány miatt tömegverekedés tört ki. A verekedésnek két azeri halálos áldozata lett. Később, 1991-1992 telén szintén az akkor azeri kézen lévő Askeranból lőtték az ostromgyűrűbe zárt, kiéheztetett örmény Stepanakertet. Végül azonban az örmények kitörtek az ostromgyűrűből, és 1992. február 26.-án elfoglalták Askerant, ahol az első karabahi háború legnagyobb tömegmészárlását (a khojali tömeggyilkosságot) hajtották végre bosszúból, ahol 500-600 azeri civil esett áldozatul.

Így csak idő kérdése volt, hogy mikor érkezik el az 1994-es teljes azeri katonai vereség után a reváns lehetősége Baku számára.

Ehhez hozzájárult, hogy Örményország első világháború óta hagyományos szövetségese, Oroszország, illetve Azerbajdzsán történelmi szövetségese, Törökország proxy-háborút vív egymással évek óta Szíriában, így bár váratlan, de nem meglepő az új frontvonal megnyitása Hegyi-Karabahban. Az azeriek már többször próbálkoztak, 2016-ban, a négy napos háború során párszáz hektárnyi területet sikerült vissza is szerezniük, ám a katonai-taktikai áttörést végül a törökök által biztosított csapásmérő drónok nagyszámú bevetése hozta el.

Kép: Karácsonyi Dávid
Egykori lőállás, mint emlékmű Örményországban a Goris és Kapan közötti országúton. Az iráni határon fekvő Megribe vezető út az egyetlen közlekedési kapocs Jereván és Teherán között, ahol az Örményországot életben tartó iráni kőolaj- és üzemanyag-szállítás is történik. Az országút vonala Goris és Kapan között valójában a de jure azeri-örmény határ, ami a moszkvai fegyverszünet értelmében újra de facto határrá fog változni. Jó kérdés, hogy ez hogyan befolyásolja majd az Örményország és Irán között zajló közúti árúszállítást.

Ennél is fontosabb azonban, hogy az orosz-örmény szövetség sokkal inkább a kényszer szülte helyzet az örmények számára, akik inkább távolságot tartanának Putyin Oroszországától. Örményország bár 2015-ben belépett az Eurázsiai Gazdasági Unióba, és tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének is, ennek hatályai nem terjedtek ki Hegyi-Karabah örmények által ellenőrzött területére. Oroszország ráadásul a fegyvereladások által is bele tudott nyúlni az örmény-azeri katonai egyensúlyba. Ilyen szempontból

az örmények helyzetét rontotta, hogy 2018 tavaszán a békés, több százezres tiltakozások hatalomváltáshoz vezettek Jerevánban, amit nem néztek jó szemmel Moszkvából, és rögtön belengették nagyobb orosz fegyvereladások lehetőségét is Azerbajdzsán számára.

A 2020. november 9.-én Moszkvában aláírt örmény-azeri fegyverszünet végső soron Moszkva pozícióit erősítette meg leginkább a térségben. Egyrészt orosz katona nem állomásozott Hegyi-Karabahban 1991. december 27. óta. A moszkvai fegyverszünet azonban megnyitotta az utat az azerbajdzsáni orosz katonai jelenlét előtt. Másrészt Oroszország a béke garantálójaként léphetett a színre, stratégiai értelemben kiszorítva a többi országot (NATO-t és lényegében Törökországot is) a vitatott térségből.

Kép: Karácsonyi Dávid
Az örmény-iráni határt jelentő Araksz-folyó völgyében futó országút Megri mellett. Ez a szakasz az egykori Baku-Nahicseván főút része, amit az örményeknek hamarosan meg kell nyitniuk tranzitútként az azeriek előtt, hogy helyreálljon az 1989 júliusában az örmények által elvágott összeköttetés Baku és Nahicseván azeri exklávéja között.

A fő nyertes tehát nem Azerbajdzsán, amely visszaszerzett pár lakatlan, lerombolt, elaknásított járást, illetve elfoglalta az örmények lakta Hadrutot és környékét, hanem valójában Oroszország.

Emellett Hegyi-Karabah örmény ellenőrzés alatt maradt területeit immár Oroszország garantálja a moszkvai fegyverszünet alapján. Az orosz hadseregnek eddig csak Örményország területén volt joga a beavatkozásra külső agresszió esetén - az orosz vezetéssel 2002-ben létrehozott Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének Örményország tagja, Azerbajdzsán viszont nem -, Hegyi-Karabahban, ami de jure Azerbajdzsán része, nem. Most már az oroszok ott is beavatkozhatnak a békefenntartó szerepre hivatkozva, fenntartva az örmények ellenőrizte területek status quo-ját.

Kép: Karácsonyi Dávid
Kecskék legelnek Megri vasútállomásán, ahol egykor még a Moszkva-Teherán nemzetközi gyors is megállt. Hamarosan orosz békefenntartók lesznek itt, ám egyenlőre nem valószínű, hogy Moszkvából újra Teheránig lehet majd utazni, mert 1989. júliusa óta még a síneket is felszedték. Pedig egy esetleges örmény-azeri történelmi megbékélés a kecsketartáson kívül más gazdasági lehetőségeket is a térségbe tudna vonzani...

Függelék: Földrajzi névmutató

A cikkben a települések és járások neveit hol örményül (ö), hol azeriül (a) igyekeztem feltüntetni az 1979-es népszámlálás* etnikai többségének megfelelően, emellett az alábbi listában összeszedtem a szövegben előforduló összes település örmény nevének angolos átírását, illetve azeri nevét az azeri, illetve az angolos írásmód szerint [illetve ezek fonetikus kiejtését is].

Aghdam, Ağdam [Agdam] (a); Akna (ö)

Askeran [Aszkeran] (ö); Khojali, Xocalı (a)

Lachin, Laçın [Lacsin] (a); Berdzor (ö)

Fuzuli [Füzuli] (a)

Getashen (ö); Çaykənd (a)

Goranboy (a)

Hadrut (ö)

Jabrayil, Cəbrayıl [Dzsebrail] (a)

Kalbajar, Kəlbəcər [Kelbadzsar] (a); Karvachar [Karvacsar] (ö)

Martakert (ö); Aghdara (a)

Martuni (ö); Khojavend, Xocavənd [Kodzsavend] (a)

Shaumyan [Saumjan] (ö); Aşağı Ağcakənd (a)

Shusha, Şuşa [Susa] (a); Shushi [Susi] (ö)

Stepanakert (ö); Xankəndi, Khankendi (a)

Zangilan, Zəngilan (a); Kovsakan [Kovszakan] (ö)

*1989-ben már zajlott az örmény-azeri konfliktus, illetve az örmények és azeriek kölcsönös elüldözése, így az 1989-es szovjet népszámlálás már nem a konfliktus előtti állapotokat mutatja

Köszönetnyilvánítás: A 2012-es út Dr. Erőss Ágnes kollégám, a Jereváni Állami Egyetem akkori vendégkutatójának szervezésében valósult meg, akitől rengeteg fontos információt ismertem meg Hegyi-Karabah és Örményország története, földrajza illetve etnikai viszonyai kapcsán, ami ezen írás elkészültét is nagyban segítette.