Avagy az anatóliai pszichedelikus rocktól a rembetikóig.
Alapul véve a Földgömb mottóját, miszerint az utazás lényege a megismerés kalandja, érdemes nemcsak nyitott szemmel, de nyitott füllel is járnunk, akárhova is sodor jó sorsunk. Persze a legjobb, ha előre felkészülünk a várható zenei élményekre is, de mindenképpen próbáljunk meg betekinteni a populáris kultúra mögé. Nem bánjuk meg! A zene által egy életre velünk maradnak a megismert tájak, városok és emberek!
A török mulatóstól az Anadolu Rockig
Valamikor a 2000-es évek elején a törökországi Ala Dağlar hegységből lejövet, sikerült lestoppolunk egy teherautót mintegy 20 fős csapatunk számára. Valahogy úgy alakult, hogy én kerültem a sofőr mellé „beszélgetni”, a többiek a platóra ültek pihenni. Először persze azt gondoltam, hogy nesze, jól pórul jártam, én „jópofizhatok”, mialatt a többiek kényelmesen elheveredve utaznak. De aztán a sofőr révén bukkantam rá a török esküvői zenék „netovábbjára”, nevezett Sincanli Filizre. A sofőr persze vezetés közben rögtön meg is mutatta, hogyan kell erre a zenére táncolni, úgyhogy mit mondjak, remek hangulatban telt az út, s csak remélem, hogy a platón utazó útitársak nem érezték a táncolva vezetés veszélyét. Látva lelkesedésemet, a kazettát oda is adta ez a derék sofőr, s modern technika ide, vagy oda, néha még ma is meghallgatom ezt az „elektro baglamari” zenét, amelyet még a mai napig is egyedinek látok az azóta a YouTube révén elérhető török esküvői zenék özönében. Merthogy Sincanli Filiz a török népzene húros hangszerére, a bağlama elektronikus verziójára épít, innen a különös hangzás, s ezért még ma sem tűnik teljesen gagyinak ez a zene, a hangulata pedig valóban kiváló. Legalábbis szerintem.
A következő évben ismét Törökországba utaztam. Az Isten háta mögötti Taşköprü városkájában szó szerint felnéztek rám, amikor megvillantottam előző évben szerzett tánctudásomat, hát még, amikor látták, hogy a helyiek kedvenc játékában, az ostáblában is jó vagyok. Sztárságom egészen addig tartott, amíg meg nem jelent egy japán és egy tejföl szőke svéd önkéntes kolléga – olyat arrafelé még nem láttak, legalábbis akkoriban.
Pszichedelikus rockőrület
Nem vagyok egy zeneőrült, sőt, sajnos hangszeren sem tudok játszani, de a zenei hangulatok mindig is nagyon megérintettek. Törökországi (zenei) kalandozásom egy isztanbuli házibuliban érte el csúcspontját, ahol egy erkélyről bámulva az Aranyszarv-öböl vizét ismertem meg az anatóliai (anadolu) rockot, és annak pszichedelikus vonulatát. Már a név önmagában is sokatmondó, de a török népzene és a nyugatról megismert rock elegyéből az 1960-as évekből származó zenei irányzat nemcsak izgalmas, de egyedi módon villantja fel Törökország modernizációjának történetét is. Az akkoriban erőteljesen átalakuló Törökországba ezekben az években tört be ugyanis a Beatles, a Rolling Stones és többek között a „magyar testvérektől” érkező Omega, ennek hatására született meg az irányzat. Az ún. pszichedelikus rock pedig a 60-as évek második felétől lett népszerű.
Másnap egy barátom segítségével vettem egy kazettát az előző este megismert Selda Bağcantól, a török nép keserédes és ezért roppant népszerű hangjától, ahogy sokan nevezték az énekesnőt. Egyrészt a hölgynek valóban gyönyörűen fájdalmas hangja van, ebben szerintem mindenki egyetért. Másrészt a hagyományos török zenét és előadásmódot modern hangszerekkel és ritmusokkal elegyítő
Selda a munkásosztály felemelkedéséért küzdő politikai aktivista is volt egyben, akinek többször meg is gyűlt a baja a hatalommal.
Azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni azt a hangulatot ott az erkélyen. Selda zenéje valójában nem a török népi kultúrába repít minket, sokkal inkább a 70-es és 80-as évek Isztambuljának utcáira, ahol a kávéházakban akkoriban születtek meg a világmegváltó török gondolatok egyenlőségről és modernizációról. De a mélabús zenében nemcsak a múlt találkozik a jelennel, benne van az élet keserédes szépsége is. Azóta nem jártam Isztanbulban, kíváncsi lennék, milyen zenét hallgatnak mostanában a kávézókban…
Folytatás következik a Balkánról.
