Történelmi üstökösök

Sokunk emlékszik még a Hale–Bopp-üstökösre: 1997 tavaszán gyönyörködhettünk benne. Lassan azonban már ez is történelem, hiszen olyannyira régen volt, hogy még A Földgömb újraindulása előtt történt...

Bár az égen azóta is jelentek meg fényes kométák, ám azokat csak a déli félgömb lakói figyelhették meg. Most végre eljött a mi időnk! A teljes nevén C/2012 S1 (ISON)-üstökös november végén kerül napközelbe, és a legoptimistább előrejelzések szerint fényessége elérheti a teliholdét, csóvája pedig átívelhet a fél égbolton.
A feltételes mód azonban nagyon is indokolt: a bizonytalanság mögött a csóvás égi vándorok szerkezetének és működésének kevéssé ismert részletei húzódnak.

A látszat ellenére nem is oly ritka „jószágokról” van szó, hiszen, halványabb, csak nagyobb távcsövekkel megpillantható objektumok tucatját fedezik fel évente. Az igazán fényes, szabad szemmel is egy üstököstől elvárt látványt nyújtó égitestek azonban átlagosan csak egy-két évtizedenként jelennek meg, így érthető, hogy az ISON érkezését is nagy várakozás előzi meg.

Forrás: NASA
November sztárja. Az ISON üstökös áprilisban, amikor 4,24 csillagászati egységre járt a Földtől. A Hubble-űrtávcső felvétele

Ez azonban nem volt mindig így. A múltban az üstökösök megjelenését szinte mindenhol félelem kísérte. A megszokott, változatlannak tűnő égi rendbe egy váratlan betolakodó csak bajt hozhat – gondolták elődeink. 1456-ban, a nándorfehérvári csata előtt feltűnt Halley-üstökösben a törökök keresztet, a keresztények török kardot véltek látni! A leghíresebb üstökössel már II. Harold angol királynak is meggyűlt a baja: 1066-os felbukkanása után a normann hódítok is megjelentek, és maga a király is elesett a csatában. A Halley 1910-es visszatérésekor pedig az a rémhír okozott pánikot, hogy a csóvájában felfedezett cián megmérgezheti akár az egész emberiséget!
Julius Caesart Kr. e. 44. március idusán ölték meg, helyét fogadott fia, Octavianus töltötte be. Ebben az időben jelent meg egy üstökös, mely a történetíró Plinius későbbi feljegyzése szerint az égbolt északi részén hét napon át volt látható. Sokan megfigyelték, sokat beszéltek is róla, s ezt a hatalom a maga javára ki is használta. Octavianus elterjesztette, hogy az üstökös képében Caesar lelke tért vissza, hogy őt támogassa a trónon. Érthető okokból akkor még nem pólókon és baseballsapkákon, hanem pajzsokon, sisakokon és főleg érméken ábrázolták az égi jelenséget. Ennek azért volt rendkívül erős propaganda hatása, mert a Római Birodalomban rendkívül sok, különféle nyelven beszélő nép élt. Nagy részük írástudatlan volt, így az üstökös rajza egyben a hatalom jelképe lett számukra.

Az üstökösökről szóló legrégebbi feljegyzések Kínából valók, ám érdekes módon itt csak leírásokat találtak, ábrákat nem, viszont elnevezésükre több mint 40 szinonimát gyűjtöttek össze a kutatók. Hazánkban is számos nevük ismeretes: kométa, csóvás csillag, hajas csillag, söprűs csillag, szakállas csillag, stb.

Miből állnak?

Az üstökösöket a 16. századig nem is tekintették égitestnek. Arisztotelész a Föld kigőzölgéseinek tartotta őket – ez az elképzelés igen sokáig megkérdőjelezhetetlen volt. Elillantak, s nem tűntek túl messzinek. Persze az akkori, viszonylag egyszerű szögmérő eszközökkel nagyon nehéz volt megmérni egy égi objektum távolságát. Bár Regiomontanus, Mátyás király udvari csillagásza 1472-ben kísérletet tett erre, de csak a híres dán asztronómus, Tycho Brahe tudta kimutatni az 1577-es üstökösről, hogy távolabb van, mint a Hold, tehát valóban égitest. Később az is bebizonyosodott, hogy az üstökösök Nap körüli pályán keringenek, központi csillagunk vonzóereje tartja őket pályán, tehát a Nap családjához tartoznak.

A csóvás csillagok összetételéről a 19. század második felétől lehetett mérési adatokat szerezni, ekkor tudták a színképelemzést már égi célokra is használni. A meteorok, meteorrajok vizsgálata igazolta azt a sejtést, hogy az üstökösökből kiáramló por végzi útját hullócsillagként a Föld légkörében. Például a Perseida-rajt – mely a nevezetes augusztusi csillaghullást idézi elő – a Swift–Tuttle-üstökösből korábban kiszabadult részecskék alkotják. Sok üstökös és meteor színképének vizsgálata alapján Konkoly-Thege Miklós ógyallai csillagvizsgálójában kimutatta az üstökösök és bizonyos me­teo­rok között lehetséges fizikai kapcsolatot.

Forrás: ESA
A Philae az üstökös magján (Fantáziarajz)

1950-ben Fred Whipple kidolgozta a „piszkos hógolyó” elméletet, mely szerint az üstökös magja jégbe fagyott porból és gázból áll. Az eddig ismert üstökösmagok mérete néhány száz métertől néhányszor 10 km-ig terjed. Napközelben a jég elkezd párologni, a kiszabadult gáz és por alkotja a kómát (az üstököt). A gázrészecskékre a Napból érkező töltött részecskék, a napszél és a Nap sugárnyomása is erősen hat, s ezek szinte kifújják a gázt: a gázcsóva így a Nappal közel ellentétes irányba mutat. A porrészecskéket a Nap sugárnyomása és tömegvonzása együttesen mozgatja, így alakul ki a porcsóva, amely szélesen szétterül és görbült is lehet. Hossza akár százmillió km-esre is nőhet, anyaga viszont rendkívül ritka, a Földön ma előállítható vákuum ritkaságával vetekszik. A mag „piszkos hógolyó” modellje ma is megállja a helyét, bár már sok mindenben finomítottak rajta.

Az utóbbi években űrszondák látogattak meg néhány kométát, sőt 2004-ben a NASA Stardust nevű szondája a Wild-2 üstökösből kiáramló részecskékből gyűjtött mintát, és azt hazaküldte egy különleges egység segítségével. De ne felejtsük el, hogy az első közelképeket egy üstökös magjáról – méghozzá éppen a Halley-éről – a VEGA-űrszondák készítették 1986-ban! A főleg közép- és kelet-európai szocialista országokat tömörítő Interkozmosz-programban felbocsátott űreszközökben jelentős magyar szakértelem koncentrálódott. A VEGA tévékameráinak elkészítése például a Központi Fizikai Kutatóintézet szakembereinek köszönhető.

A teljes cikket A Földgömb 2013. novemberi lapszámában olvashatja!