A közösségi élet színtereinek elsősorban a forum, a fürdők vagy a szentélykörzetek, collegiumok számítottak, ám a felső társadalmi réteget alkotó patríciusok nemcsak klientúrájukat fogadták házukban a reggeli salutatio alkalmával, hanem a társasági események, lakomák is ott zajlottak. A római lakóháznak, a domusnak tehát a lakófunkción túl több más rendeltetése is volt, amelyek alapvetően meghatározták építészeti kialakítását is

Maga a domus szó szerinti fordításban házat jelent, de az ókori rómaiak számára ezen túlmenően más jelentése is volt. Jogi és gazdasági értelemben önálló ingatlant jelentett, olyan városi házat, amelynek lakója egyben a tulajdonos is. Petronius művében, a töredékes formában fennmaradt Satyriconban az egyik mellékszereplő hirdetést helyez ki, amely szerint: „C. Pompeius Diogenes ex Kalendis iuliis cenaculum locat; ipse enim domum emit”, vagyis: július elsejétől kiadja bérleményét, mert domust vett magának. Talán ezzel az egy idézettel lehet a legjobban összefoglalni, mit jelentett egy domus birtoklása a rómaiak számára. Maga a cenaculum kifejezés ugyan eredeti értelmében ebédlőt jelentett, de ugyanakkor általános megnevezése volt a modern építészeti fogalmak szerinti szoba-konyhás, általában emeleti és mellékbejáraton át megközelíthető bérlakásnak.

Mivé lett a szabványház?

A domus alaprajza és belső dekorációja szorosan követte a gyorsan változó divatot. Pompejiben jól megfigyelhető, hogy a császárkor elején új, reprezentatív helyiségcsoportok jelentek meg, de az az érdekes kettősség is jellemző, hogy régebbi falfestményeket vagy akár egész helyiségsorokat is megtartottak – nyilván azért, hogy a tulajdonos családjának ősi mivoltát hirdessék.
Ha elolvassuk Vitruvius leírását a római lakóházakról, meg is tudjuk szerkeszteni az ott leírt épülettípus különféle méretű változatait, s ezeket mind meg is találjuk nemcsak Pompejiben, de a római provinciák korai településein is.

A domus építőinek a felszíni vizek elvezetésére is volt gondja. A bibracte-i (Franciaország) domus konzervált romjainak előterében egy vízgyűjtő medencét és csatornát látunk, amely a bejárata mellől vezette el a csapadékot (A lausanne-i egyetem ásatása, fotó: A. Maillier, Bibracte)

A helyiségek méreteinek és az épületen belüli sorrendjének leírása kulcsfontosságú volt azonosításuk szempontjából. A 19. században, amikor Pompeji legjelentősebb lakóházait egymás után tárták fel, és kiderült, hogy a vitruviusi séma nagyon jól alkalmazható a kiásott épületek jelentős részére, megszületett a „római szabványház” fogalma. Ugyanekkor kronológiai rendszerbe foglalták Pompeji lakóház-építészetét – elsősorban a falazatok anyagai, típusai és a falfestmény alapján. Ez azonban nem tényleges régészeti adatokon alapult, hanem a fennmaradt ókori írásokban megemlített történeti eseményekhez igazodott, így számos házat tényleges koránál 100-200 évvel korábbinak gondoltak. Ám ehhez a rendszerhez sehogy sem lehetett hozzáilleszteni a Kr. e. I. és a Kr. u. I. század provinciális lakóházait! Sőt, még az észak-itáliai házakat sem, ahol az eddig ismert kb. 120 korai domusból kevesebb mint egytucatnak van egyáltalán atriuma. Úgy tűnt, mintha a vitruviusi domus szörnyűséges módon elkorcsosult, „provincializálódott” volna.
Majdnem egy évszázadba tellett, mire a modern ásatások és a régi megfigyelések újraértékelése eredményeként sikerült mindezt újragondolni. Kiderült, hogy a provinciális lakóépítészetben minden vidéknek megvolt a jól körülhatárolható, saját belső fejlődési vonala, ami markánsan tükrözte a helyi társadalom igényeit, és csak néha érintette meg más területek építészeti divatja.

Példaképek szerint

Itáliából, különösen annak északi részéről szinte kirajzottak a provinciákba a kereskedők, mesterek és mindazok, akik az új területeken vélték megtalálni szerencséjüket. Velük párhuzamosan a hadseregből elbocsátott veterán katonákat új városokba telepítették, és közben a leigázott vagy szövetséges népek előkelői is igyekeztek minél előbb a római társadalom teljes jogú tagjaivá válni. Ahogy a Római Birodalom meghódította Európát, párhuzamosan a római életmód is elterjedt, jellegzetes tárgyi emlékei még a legtávolabbi települések kuny­hóinak feltárásain is előkerülnek.

Egy lakóház feltárásához az ecsetnél erősebb eszközök is kellenek! A romba dőlt házak régészeti rétegei sokszor össze­-tömörödött építési vagy bontási hulladékból állnak, a képen éppen a bibracte-i domus egykori tetőfedéséből származó tegulák töredékeit gyűjtik össze a magyar ásatás résztvevői (Fotó: A. Maillier, Bibracte)

A frissen meghódított római provinciák megtartásának és működtetésének egyik kulcsa a leigázott népek integrálása volt. Bármennyire is legendás volt Róma katonai ereje, tartós békét csak a helyi arisztokráciára támaszkodva lehetett biztosítani, ők pedig – körülményeikhez mérten – ugyanúgy akartak élni, mint itáliai példaképeik. A romanizáció fokát talán az építészeti emlékek mutatják a legjobban, mivelhogy a római mintájú építkezések egyfelől rendkívül költségesek voltak, másrészt olyan technológiát igényeltek, ami sokkal fejlettebb volt a helyi építészeti hagyományoknál.

A teljes cikket A Földgömb 2014. decemberi lapszámában olvashatja!