Leginkább a nemzetközi migráció miatt épülnek a Rio Grandétól Ceután át a Balkánig és Magyarországig, míg korábban pont ellentétesen: a disszidálás megelőzésére alkalmazták a kommunista diktatúrák. A berlini fal és a vasfüggöny azonban már negyed-százada a múlté. Van azonban egy európai térség, ahol a falak dacolnak az évtizedekkel, és messze túlélték korábbi versenytársaik leomlását.

A Dublinból Belfast irányába tartó autópályán suhanva lankadatlan figyelemmel épp kiszúrhatunk egy táblát, mely Észak-Írországban köszönti az utazót. Más azonban nem emlékeztet, hogy elhagytuk a sziget nagyobbik részét elfoglaló Ír Köztársaságot – hacsak nem a kilométer helyett mérföldben feltüntetett sebességkorlátozások.
Ugyanezt az utat két évtizeddel korábban megtéve, megerősített katonai állások és ellenőrző pontok sora tette volna nehézkessé a belépést, ha ugyan bárki is be akart volna lépni a „Bajok” által sújtott területre. Ám az 1998-as nagypénteki egyezmény óta a helyzet jócskán megváltozott. Mindkét fél belefáradt a kilátástalan polgárháborús helyzetbe, és komoly politikai reformok után elásták a csatabárdot – legalábbis a felszínen.

A Falls Road. Belfastban a republikánusok főutcája mentén, amíg a szem ellát, graffitik sorakoznak. Míg régebben direkt szeparatista üzenetek uralkodtak, ma inkább a republikánusok értékvilágát jelenítik meg, függetlenséget, emberi jogokat és szociális érzékenységet hirdető témák az általánosak. A képek között a „Bajok” emlékéből turisták fuvarozásával hasznot kovácsoló belfasti taxisok hirdetése is látható

Fotó: Nánay Mihály

Gyógyuló Belfast

Belfast forgalmas belvárosában sétálva vendégekkel tömött, jókedvű pubokban ihatunk, jó néhány turistával is találkozhatunk, sőt a robbantások miatt korábban eltüntetett szemetesek is visszakerültek az utcákra. Persze a város messze van már a 19–20. századi fénykorától, amikor textilipara és hajógyártása a Brit Birodalom egyik kiemelkedő ipari centrumává tette, de a kikötői negyed lerobbant dokkjai barnamezős beruházások keretében egymás után újulnak meg. Ékes példájuk a valaha a Titanicot építő Harland & Wolff-üzem helyén fontmilliókból létesített, ultramodern Titanic Belfast Centrum. A tendenciát jelzi, hogy 2013-ban a britek Észak-Írországba szervezték a G8 csúcstalálkozót is, mely után Obama így nyilatkozott: „Belfast egy más város. Az elhagyott gyárakat újjáépítették. A korábbi ipari negyedek újjászülettek. Látogatók érkeznek mindenhonnan…” Ugyanakkor a biztató fellendülés mögött sokkal inkább a bőkezű londoni kormányzati támogatások állnak, semmint a térség nehézkesen saját lábra álló gazdasága.

Derry tűzfalai. Belfasthoz hasonlóan Derry katolikus kemény magja, a Bogside tűzfalait is a „Bajokat” megjelenítő festmények borítják. Az egyik híres képen a brit biztonsági erők kommandósa látható, aki az „Operation Motorman” fedőnevű akció közben – házkutatás címén – egy lakás ajtaját töri be

Fotó: Nánay Mihály

Republikánus képtár

Ha azonban a belvárosból, illetve a prosperáló kikötői negyedből kissé arrébb, Nyugat-Belfastba sétálunk, a kép jelentősen megváltozik.
A rendőrség megerősített járművei sűrűn hajtanak el mellettünk, mígnem megérkezünk a Falls Road vidékére, ami a republikánusok vagy nacionalisták (azaz a magukat inkább írnek tekintő katolikusok) városnegyede. Az út kezdetén a hírhedt Divis-toronyház áll, melyet a legutóbbi időkig a brit biztonsági erők használtak megfigyelőpontnak, ugyanis onnan mind a republikánus, mind pedig a lojalista negyedet jól szemmel lehet tartani.

Rendőri jelenlét. Az északír nagyvárosokban kis túlzással minden utcasarkon találkozhatunk a fokozott rendőri jelenléttel. Persze a belfasti rendőrség nem hasonlítható a klasszikus viccek alanyait is jelentő londoni bobbykhoz. A magas falaival inkább erődre emlékeztető rendőrkapitányság, valamint a rácsokkal megerősített, robusztus rendőrautók nemcsak az elrettentést szolgálják, kézzelfoghatóvá téve a hatalom jelenlétét. A közelmúltig jellemző pokolgépes merényletek ellen a rendőrök számára is védelmet nyújtottak

Fotó: Nánay Mihály

Az út mentén húzódó falakon sokatmondó festmények sorakoznak. Amellett, hogy a képek az éledező turizmus számára is érdekesek, a helyiek identitásának egyik fontos megjelenítései, különösen azután, hogy a polgárháború lezárult, és a felszínen törékeny politikai egyensúly uralkodik. A „Bajok” idejének durva angol- és protestáns-ellenes festményei ugyan már eltűntek, de a jelenlegiek is jól kifejezik a függetlenségpárti ír gondolatrendszert, azt tágabb keretekbe (emberi jogok és szabadság) ágyazva. Így jelenhettek meg a falakon a palesztinokkal kifejezett szolidaritást, vagy a 20. század emberjogi harcosait (Martin Luther King, Nelson Mandela) ábrázoló festmények is. Mindezek mellett persze megmaradt néhány kép, amelyek valóban a „Bajok” egyes eseményeinek szomorú mementói: az éhségsztrájk során meghalt ír politikai fogvatartottak portréi, vagy a tüntetések során a biztonsági erők által megölt áldozatok képei. A Falls Roadon továbbsétálva elérhetjük a beszédes nevű Rebell’s Rest pubot – ahová nem ajánlatos a lojalistáknak betérniük –, és persze az írek legfőbb politikai szervezete, a Sinn Féin főhadiszállását is.

Lojalista fellegvár

Pár száz méterrel arrébb húzódik a Shankill Road, mely viszont a lojalista kemény mag otthona. Errefelé sokkal kevesebb és talán kevésbé ötletes falfestmény látható, ám annál több brit és északír zászló lobog, jól kifejezve, hogy a közhiedelemmel ellentétben az anglikán-lojalista fél a militánsabb. Például a világszerte ismert IRA mellett nem kevesebb merényletet követett el a két uniópárti szervezet, az UVF (Ulster Volunteer Force) és az UDA (Ulster Defence Association) is. Ennek magyarázata, hogy a túlnyomórészt katolikus Ír-szigeten sokkal inkább érzik fenyegető veszélynek az egyesülést és anglikán identitásuk elvesztését, mint a nacionalista katolikus írek. Ezért is hírhedtek a republikánus kemény mag által provokációnak tekintett felvonulásaik: az Orániai Rend vagy az Apprentice Boys ünnepi menete, melyek a katolikus és írekkel együttműködő II. Jakab elleni ellenállásról, valamint az Orániai Vilmos általi legyőzéséről emlékeznek meg minden évben. A szimbólumok jelentőségét mutatja, hogy a belfasti városi tanács 2012-es döntése – miszerint az Egyesült Királyság zászlaját nem mindennap, hanem csak a 12 kötelező ünnepnapon vonják föl Belfastban – ellen az elmúlt három évben is folyamatos, különböző intenzitású tüntetések, gyújtogatások történtek lojalista részről.

Szigorú „békevonal”

Miközben a Falls Roadtól a Shankill Roadhoz szeretnénk átjutni, egy elhagyatott, senkiföldje-jellegű helyre érkezünk, ahol csak a szakadatlan ír eső hullik, de forgalommal, járókelőkkel egyáltalán nem találkozunk, sőt egy több kilométeres, 4-5 méter magas falba ütközünk. A falakat az 1970-es évektől kezdve emelték, a tervek szerint ideiglenesen, s nemcsak itt, hanem Belfast egyéb területein, sőt Észak-Írország más városaiban (Derry, Portadown) is. Ám itt nem egy népcsoport kívülvagy belültartása volt a cél, hanem a két közösség (republikánusok és lojalisták) elkülönítése. Épp ez a magyarázata, hogy a vidéki területeken sokkal egyértelműbben szétváló (külön falvakban, külön megyékben élő) két csoportnak nem volt szüksége falakra – ellentétben a kevert nagyvárosokkal.