Egy dicső kor hősei – A legtöbb posztszovjet városhoz hasonlóan Elisztában is megtalálható a II. világháború emlékére létesített örök láng, Azonban a kalmük láng nem a szovjet katonáknak, hanem a dzsingiszi harcosoknak állít emléket

Fotó: Anton Medvedev ©Shutterstock

Mégis, hogyan kerül egy buddhista, mongoloid vonásokat mutató népcsoport a Kaszpi-mélyföldet évszázadok óta átszelő keresztény–muszlim határvidék kellős közepébe? Történetünk a Bajkál-tó és a Jenyiszej forrásvidékének környékéről indul, ahol a 14. századtól erős szövetségi rendszerben éltek az ojrát törzsek. Ez azonban nem volt versengéstől mentes! Rivalizálásaik leginkább a legelőterületek feletti uralomért folytak, amely a lovas-nomád népek életvitelének alapját jelentette.

Egy szeletnyi Ázsia – jött, látott, itt ragadt

Az ojrátok egyik törzse a 17. század elején új taktikát választva, több hullámban a Volga alsó folyásának vidékére vándorolt. A 200-250 ezer fős, mongol harcmodort alkalmazó törzs érkezését értelemszerűen nem övezte kitörő lelkesedés a helyiek részéről. Az ojrátok hamar „helyet csináltak” maguknak, majd – reálpolitikai megfontolásból – katonai szövetségre léptek az orosz cárokkal.

A lassan izmosodó cári hatalom számára jól jött a hátországot jelentő Kaszpi-tenger térségének politikai stabilitása, míg az ojrátok a közeli orosz városok kereskedelméből profitálhattak.

Ebben a – nem mindig harmonikus – egymásrautaltságban sikerült a kánság szállásterületét állandósítani, amely nyugat–keleti irányban az Urál folyótól a Donig, északról délre pedig Caricintől (a későbbi Sztálingrádtól, mai nevén Volgográdtól) egészen a Kaukázusig terjedt.

A sztyeppei éghajlat iskolapéldája – Az évi átlagban hulló 200-300 mm csapadék csak az alacsony növésű, lágy szárú növényzet túlélését képes biztosítani. Az intenzív mezőgazdaság térnyerése súlyos károkat okozott e törékeny ökoszisztémában, ami elsivatagosodáshoz vezetett. Bár a válaszul épített öntözőcsatornák látszólag orvosolták a mezőgazdaság problémáit, hosszú távon csak további talajromláshoz vezettek

Fotó: SeregaYu ©Shutterstock

A megerősödő cári hatalom azonban – megelégelve a kánok öntörvényűségét – egyre szigorúbb feltételekhez kötötte a katonai együttműködést, sőt idővel alattvalóiként és az orosz hadsereg irreguláris részeként kezdte kezelni az ojrátokat. Ráadásul a nomád életmódot alapjaiban meghatározó szabad szállásterület is minden irányból harapófogóba került: nyugaton a terjeszkedő doni kozákok, délen a túlnépesedő kaukázusi népek, északon a kiépülő cári védelmi vonalak, a Volgától keletre pedig az egyre fenyegetőbb kazah törzsek jelentettek veszélyt. Ráadásul az orosz és kozák betelepülés is egyre erőteljesebbé vált, ennek következtében – akárcsak 100 évvel korábban Dzsungáriában – az ojrátok körül ismét elfogyott a levegő…

Fotó: Sasha Edelshtein@Shutterstock

„Kötelező” tibeti kaland

A Dzsungáriában maradt, valamint a Volga vidékére költözött ojrátok közötti kapcsolat fennmaradását a spirituális háttér segítette, hiszen mindkét csoport körében a buddhizmus tibeti ága számított egyeduralkodónak, ezáltal a dalai láma volt a fő vallási elöljáró.

A mongol vezetők (legyen szó bármelyik törzsi ágról) úgy tekintettek a buddhizmusra, mint a dzsingiszi birodalom visszaállításának megkerülhetetlen feltételére, amely előbb-utóbb képes lesz egységbe forrasztani az egymással versengő mongol törzseket. Nem véletlen, hogy minden ojrát vezető igyekezett megszerezni a dalai lámától a káni adománylevelet, amely egyszersmind a vallást oltalmazó, tankirály titulusok viseletét is magában hordozta.

Ennek „beszerzése” azonban nem ígérkezett könnyű feladatnak...