A buglyos tátorján (Crambe tataria) a magyar puszták nevezetes növénye. Igazi különlegesség, amit számos, történetinek számító dokumentum is említ. A tátorján név először Szikszai Fabriciusz Balázs 1560 körül összeállított szójegyzékében bukkan fel, de a ferences szerzetesek egykori szegedi könyvtárában egy feljegyzésben is megemlítik: „tatarian, nagy bokros, feyer virágú fuw, feyer a pusztákon, mint az juh”.
Nem is csoda ez a népszerűség, hiszen a levéltári dokumentumok szerint éhínség idején táplálékként szolgált a szegény nép számára. A „legnagyobb székely”, Orbán Balázs így ír erről a Székelyföld leírása című monumentális művében: „... a nép kegyelettel viseltetik e növény iránt, melynek gyökere nagy éhségkor sokakat mentett meg az éhhaláltól.”
A tátorján jellegzetes és feltűnő növény. Akár 1 m átmérőjű, hófehér virágokat hordozó, buglyos, gömb alakú hajtásrendszert fejleszt. Olyan, mint egy hófehér óriás-brokkoli. A hasonlóság nem a véletlen műve, hiszen a tátorján rendszertanilag a káposztafélékkel rokon, keresztesvirágú növény.
Májusban virágzik, „bokrait” akár több száz méterről is kiszúrhatjuk. Felületes szemlélőnek a tátorjános egy legelésző birkanyájnak tűnhet, pontosan mint a ferences kolostori feljegyzésben „fehér a pusztákon, mint a juh”. Virága rendkívül erős illatot áraszt, amiben a méz, a csokoládé és a káposzta illata elegyedik – bár egyéni ízlés kérdése, ki mit fedez fel benne.
A növény buglyos hajtásai termésérést követően letörnek a tövükről, a szél pedig ördögszekér módjára messzire görgeti. Erre a magterjesztési módra utalhat a növény magyar neve, hiszen a tátorján szó szélvészt vagy fergeteget jelent.
Egyes botanikusok a tátorján hazai visszaszorulásának okát a növény ínségeledelként játszott szerepében vélik felfedezni. Valószínűbb azonban, hogy élőhelyeinek jelentős visszaszorulása miatt sodródott a faj a kihalás szélére. A tátorján ugyanis a pannon löszgyepek, sztyepprétek és löszös szakadópartok jellegzetes faja. A löszgyepek feltörése, a termőhely szántóként való hasznosítása megpecsételte a növény sorsát.
A fajt 1779-ben tudományos értekezésében leíró törökszentmiklósi Sebeók Sándor még sokfelé említi a Tiszántúlról és az Északi-középhegység déli pereméről is. Ám a 20. századra szinte kipusztult hazánkból, jelenleg csak Balatonkenese mellől, a Cserhátból és a Mezőföldről ismert. Legnagyobb egyedszámban a mezőföldi löszvölgyekben él de a faj teljes hazai állománya nem haladja meg a 3000 tövet.
A tátorján hazánkban fokozottan védett. Fennmaradt állományait leginkább termőhelyének becserjésedése veszélyezteti.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek