Hazánkban az Északi- és a Dunántúli-középhegységben gyakori, a Dunántúl déli részén szórványos, de a Nyugat-Dunántúlról már eltűnt. Az Alföldön leggyakoribb a Duna–Tisza köze homokpusztáin. A Tiszántúlon csak a Békés-Csanádi-hát löszgyepjeiben élnek kisebb állományai. Védett faj!

Kis termetű, évelő növény. Hajtásai kúszóak vagy felemelkedőek, kissé fásodnak. Többnyire 5–10 cm magas, de kúszó hajtásai a 80 cm-t is elérhetik. Hajtásainak föld feletti része télen elfagy, ezért tavasszal csak az az évi leveleit figyelhetjük meg. Innen a növény tudományos neve (herbacea – fűszerű, lágyszárú). A párta tölcséres, 2,5-3 cm átmérőjű, sötét vagy világos liláskék. A cimpái keskenyek, rombosak, ferdén levágott csúcsúak. Termése két, hosszúkás, hengeres tüszőből áll, azonban termést ritkán hoz, inkább hajtásokkal szaporodik.

A pusztai meténg rokona a közismert télizöld meténg (Vinca minor), ami erdőkben él, de kertekbe is előszeretettel ültetik. A télizöld meténg – mint azt a neve is elárulja – örökzöld növény. Virága és levelei is nagyobbak pusztai rokonáéinál.

A pusztai meténget Winterl Jakab, a Pesti Egyetem első botanikaprofesszora fedezte fel, tudományos leírása azonban Kitaibel Pál nevéhez fűződik, aki 1798. április 28-án maga is gyűjtötte Pest környékén, melynek ábrázolása hamarosan meg is jelent fő művében, az 1799-ben, a magyar flóra ritkaságait bemutató „Descriptiones et Icones plantarum rariorum Hungariae” (Magyarország ritka növényeinek leírása és képei) című latin nyelvű, díszes könyvében.