Az 1666 m magasságig emelkedő Eyjafjallajökull (ejtsd: Ejjafjatlajökutl) Izland déli partvonalától néhány kilométerre északra fekszik. E jéggel borított, pajzs formájú rétegvulkán a Dél-izlandi Vulkáni Zóna része. Ezen a területen húzódnak Izland legismertebb és korunk legaktívabb vulkánjai: a híres Hekla, a Vatnajökull jégtakarója alatt rejtőző, hatalmas gleccseráradásokat okozó Grímsvötn,

az 1783-ban az emberiség történetének legnagyobb méretű lávafolyásait kibocsátott Laki, a Vestmann-szigeteken a tengerből 1963-ban kiemelkedett Surtsey, az 1973-ban működésbe lépett, és Heimaey szigetét megnövelő Eldfell, illetve „Izland időzített bombája”, a szomszédos Myrdalsjökull alatt szunnyadó, de bármikor működésbe léphető Katla is.

Az Eyjafjallajökull korábban szerényen meghúzódott a nála jóval nevesebb vulkánok árnyékában. (Magának a vulkánnak igazából még neve sincs, mindenki a tűzhányót befedő jégmező nevét, vagy az Eyjafjöllt használja említésekor.) A sziget első telepeseinek megjelenése óta a vulkánnak kétséget kizáróan csak egyetlen feljegyzett kitörése ismert, amely a központi, jéggel kitöltött kalderájában zajlott 1821 és 1823 között. (Létezik ugyan még egy említés az állítólagos 1612-es aktivizálódásáról, azonban az Eyjafjallajökull e kitörésének utolsó szakaszát, a szomszédos, szintén jég alatti Katla-vulkán jóval nagyobb erejű, és pusztító áradásokat okozó, így emlékezetesebb kitörései követték.)

Kitörés a vulkán oldalában

A vulkanológusok többsége szerint is a soron következő kitörés a jóval gyakrabban működő, és már „késésben levő” Katlánál volt várható, ezért az izlandiakat óriási meglepetésként érte, ami az Eyjafjallajökull keleti oldalában, a szomszédos Katla felé vezető gerincvonulaton, 2010. március 20-án éjszaka történt. Az új vulkáni működés első szemtanúi ekkor vöröses-narancssárga fénnyel alulról megvilágított felhőket láttak.
A kitörés az Eyjafjallajökull és a Myrdalsjökull között húzódó szűk, 2 km-es, jégmentes sávban (Fimmvörðuháls területén), a turisták által közkedvelt, Skógar és Þórsmörk között átvezető nyeregben lépett életbe, mintegy 1000 méterrel a tenger szintje fölött. Egy 500 méter hosszú hasadékon keresztül bazaltlávából álló, izzó szökőkutak so­rozata lövellt az ég felé, helyenként 150-200 m magasságig.
A kitörés kezdetén biztonsági okokból a környező hegylábak és tengerparti szakaszok lakosságát, mintegy 500 főt gyorsan kimenekítettek, ugyanis ekkor még nem lehetett tudni, lesz-e, vagy már van-e a kitörésnek a jég alatt folytatása, mivel ez a folyamat a jég megolvadása miatt komoly, életeket veszélyeztető áradásokkal járhat. A kezdeti kitörés azonban nem érintett jelentősebb jégmennyiséget, a lávaszökőkutakból kiinduló lávafolyások csak a tél végi, több méter vastag havat, illetve firnfoltokat olvasztották meg. Ez erős gőzképződéssel járt, így szép, több mint 1 km magas, gomolygó gőzoszlop tette látványossá a kitörés helyszínét.

A környező havas vidéket viszont betakarta a lehulló, fekete bazaltpor és salak.
Az Eyjafjallajökull peremi oldalkitöréshez kezdetben nem engedték közel az érdeklődőket, ám néhány nap múlva bebizonyosodott, hogy ez kevésbé veszélyes, ún. hawaii típusú kitörés. Ekkor már bárki megtekinthette a kitörési helyszínt, mégpedig olyan közelről, amennyire azt az „aa” típusú lávafolyások forrósága, a róluk leomló izzó sziklák, valamint a lávaszökőkutak vulkánianyag-szórása megengedte. A lávafolyások elérték a közeli
Hrunagil-szurdokot is, és a függőleges falakon kb. 20 m magas, izzó lávazuhatagot alkottak.

Szöveg: Gadányi Péter

A teljes cikket A Földgömb 2010/4-es számában olvashatja!