A DÉLI-ANDOK DÉLI RÉSZÉN JÁRUNK. A patagóniai pampáktól nyugatra, a vulkánjait „vesztett” Andok különös világot rejt: a kontinens e részén Földünk legvalószínűtlenebb csúcsai törnek az ég felé. A világ vége – ahogyan a horizonton vágtázó gauchók, Dél-Amerika cowboyai nevezik.

Fotó: Kovács Attila

Az időjárás errefelé kifejezetten rapszodikus: a frontok gyorsan mozognak, az óceán felől érkező, majd a jégmezőről a sziklatornyok közé csapó nyugati szelek igen erősek, óráról órára változtatva ezzel az időképet. Így a pontos, helyi előrejelzés szinte lehetetlen. A Dél-patagóniai-jégmező uralta táj – mostoha időjárása ellenére – mágnesként vonzza a kalandra vágyó alpinistákat, akik a füves mezőségek hatalmas legelőterületei felől közelítenek a nyugati horizonton mesésen tornyosuló sziklacsipkék felé. A rinocérosznyi argentin szarvasmarhák legelőire évente mindössze 400 mm-nyi csapadék hullik, hiszen a nedves légtömegek a hegyek túloldaláról, a Csendes-óceán felől indulnak útjukra. A felhőfogó, éghajlatválasztó, alpinistavonzó jég- és sziklavilág 1500 mm-nyi, az óceánparti fjordvidék viszont 3000-4000 mm csapadékot kap minden évben, de még beszédesebb adat, hogy van olyan partközeli térség is, ahol 350 nap esős az évből! A felhők mélyen ülnek, az áhított szirtek megpillantására az igazán sziklatűs keleti és délkeleti, szárazabb oldalakon is gyakran napokat-heteket kell várni…

Fotó: EXTERRA
FELHŐPAPLAN ÉS SZIKLAVILÁG – A jégmezőről az Argentino-tóba érkező Upsala-gleccser fölé emelkedő, jégfaragta csúcsok

Ám a terep vadsága – a kemény gránit mellett – jelentős részben pont a csapadékbőség számlájára írható. A mélyből felnyomuló, de a felszín alatt megrekedt és megszilárdult gránittömegek azért kerültek napvilágra, mert a sok csapadéktól vastagra hízott jégtakaró az elmúlt évszázezredekben kifejezetten hatékonyan koptathatta a terepet. Így jórészt lepusztította a gránitot takaró üledékes fedőrétegeket, mire azok felszínre kerülve, helyenként repedezetten, máshol pedig masszív, tömött, összefüggő tömegekként dacoltak tovább az elemekkel. Elsődlegesen a jéggel: a még ma is 2-3 magyar megyényi jégmező szegélyének jégnyelvei, túlcsorduló gleccserei faragták elképesztően me redekre, hegyesre-élesre a hegyvidékeket.

A patagóniai gránittorony-vidékek közül az argentin oldalon emelkedő El Chalten-csoport a híresebbik, a 3000 méter fölé emelkedő Cerro Torréval és Fitz Royjal. Bár e csúcsok tengerszint feletti magassága közel sem tekinthető rendkívülinek, meghökkentő formájuk és mászhatatlannak tűnő falaik miatt a modern hegymászók vágyott célpontjaivá váltak; e hegyek a mai napig több ellenállást tanúsítanak, mint a legtöbb himalájai hegyóriás!

Fotó: Fucskó László
TECHNIKAI SEGÉDLET – A tagolatlan, tükörsimaságú gránit falrészeket csak mesterséges technikával lehet leküzdeni. A szabad mászással ellentétben itt az eszközöket a továbbhaladáshoz közvetlenül is igénybe veszik a mászók (Cerro Escudo, keleti fal)

A Cerro Torre megmászásának története 1959-re nyúlik vissza: Cesare Maestri, a „Dolomitok pókja”, korának egyik kiemelkedő sziklamászója két társával, Cesarino Favával és az osztrák hegyivezetővel, Toni Eggerrel egy álló hónapig tartó küzdelmet folytatott a még meghódítatlan csúcsért. Hegymászókörökben mindmáig vita tárgya, hogy elérték-e a csúcsot! A regénybe illő napokról nincsenek bizonyítékok, ugyanis fényképezőgépük mászás közben leesett. A heroikus küzdelem során a végletekig kimerült Fava menet közben visszafordult, Maestri és Egger viszont folytatta a csúcs támadását. Hat nappal később Fava a fal alján talált rá a hóban fekvő, félholt Maestrire. Későbbi elmondása szerint elérte a csúcsot, azonban Egger ereszkedés közben lezuhant és szörnyethalt. E tragikus kimenetelű pionírexpedíciót követően a legjobb mászók próbálták Maestri teljesítményét megismételni, eredménytelenül. Így az a kétely merült fel, hogy az útvonal túlságosan nehéz ahhoz, hogy az olasz mászózseni azt a maga korában és eszközeivel leküzdhette volna. Maestri útleírása és a falban hátrahagyott eszközök sem voltak kellően bizonyítóerejűek, nem győzték meg a kétkedők népes táborát – bár akkor még senki sem járt a Cerro Torrén.

Maestri a kritikák hatására 1970-ben visszatért egykori drámai küzdelmei helyszínére, és az alpinizmus összes akkori kellékét bevetve elsőként ért fel a csúcsra, és vissza az alaptáborba. Ám a híres sziklamászó az immár biztos sikert követően sem nyugodhatott meg: a több száz fúrt sziklaszeg, illetve a felhasznált és – bizonyítékul, vagy kimerültségből – a falban hátrahagyott kompresszor miatt áldatlan támadások kereszttüzébe került. A Kompresszor-út néven elhíresült sziklautat azóta generációk ismételték meg, de a teljesítmény értéke máig sem csökkent.

A teljes cikket A Földgömb 2013. január-februári lapszámában olvashatja!