Elkülönülő népcsoportok – Európa nyugati felén

Etnikai oldalról szemlélve Európát, Nyugat és Kelet határozottan elkülönül egymástól. Míg nyugaton éles, sokszor országhatárokhoz igazodó etnikai határokat tapasztalunk, addig földrészünk keleti felén a nyelvek és vallások rendkívül változatos képét láthatjuk – ezért az ezekkel kapcsolatos társadalmi és politikai problémák nem véletlenül kerülnek a napi politika vagy éppen a tudomány fókuszába. Emellett – nyilván nem véletlenül – a kontinens két felén a nemzettel, etnikumokkal, illetve a nemzetmeghatározással kapcsolatos fogalmak is különbözőképpen alakultak.

Maga az önazonosság kérdése több, eltérő erősségű tényezőhöz kötődhet. Ez így van Európa nyugati felén is, ahol valamilyen történelemben gyökerező okból találunk kisebbségeket, jóllehet számuk nem éri el a térségünkben élő kisebbségek számát. A „mi”-tudatot a francia- és spanyolországi baszkok, a hollandiai és németországi frízek, a skandináv lappok vagy a szintén Franciaországban élő bretonok esetében elsősorban nyelvük határozza meg: identitásuk leginkább így tér el többségi honfitársaikétól. Az Alpok hegyláncai között élő ladinok és rétorománok az újlatin nyelv egy-egy helyi dialektusát beszélik, s mivel a környező országoknak nem sikerült őket nyelvileg beolvasztani, így ez képezi sajátos identitásuk alapját. De a belgiumi és az Aosta-völgyi franciául beszélők vagy a dél-tiroli német ajkúak már nem egyértelműen tekintik magukat franciának vagy németnek (esetleg osztráknak). Lakóhelyükhöz mint történelmi régióhoz sokkal erősebben kötődnek, mint a szomszédságukban lévő, velük azonos nyelvet beszélőkhöz.

Jóllehet e csoportok létszáma, társadalmi be­-ágyazottsága különböző, ám (egy-két extrém eseménytől eltekintve) nem igazán konfliktusforrások. Így Európa nyugati felén a kisebbségi kérdés máshogy merül fel, mint felénk, s talán épp ezért találhatunk arrafelé főleg társadalmi helyzetük alapján szerveződő, sajátos identitással rendelkező csoportokat is. Ezek közül különleges néprajzi, illetve társadalmi színfoltot jelentenek a jenisek.

Régen „országgyűlésüket” tartották minden esztendőben ezen az ünnepen, ma már nem titkolt céljuk, hogy találkozó­alkalmat teremtsenek Svájc letelepedett és vándorló jenis lakossága számára. A jenis ételek mellett kézmüvestermékek is megvásárolhatók: jenis ékszerek, kívánatos divatcikkek, vagy épp egy cirokseprű

Fotó: Dudda Roland

Gyanús vándorok

A jeniseket gyakran Nyugat-Európában – főleg német nyelvterületen – élő cigányoknak tekintik, jóllehet a helyzet ennél sokkalta bonyolultabb. A jenis meghatározás írott forrásokban történő felbukkanásának idején az sem teljesen egyértelmű, kikre vonatkozott e név. Egyesek szerint a háborúk során elszegényedő, jobb híján munka és cél nélkül vándorló, kéregető emberek csoportját jelentette, vagy épp kiszolgált, a társadalomba visszatérni képtelen katonákat, akik a környező közösség szemében először szánalomra méltó, majd lenézett, később kirekesztett emberek voltak. Maga a kifejezés a „jenis nyelvet” beszélőkre volt használatos, leg­először bizonyíthatóan a 18. század eleje óta.

A „jenisch” a német szakirodalomban a szlengre (zsargonra, tolvajnyelvre) használt „rotwelsch” egyik rokon értelmű kifejezése (eredeti jelentése: „himpellérek zagyva beszéde”, „ravaszok nyelve”). A „rotwelsch” leginkább a perifériára szorult, kirekesztett, vándorló életmódú csoportok beszédét jelölte; e tényre pedig már a 13. században is találunk írott forrásokat.

A jenist használók köre mindig is igen változatos volt: tagjainak mai értelemben vett etnikai származása, nyelve is különböző lehetett. Így nem csoda, hogy a jenis nyelv inkább a társadalmi nyelvi rétegződésre kínál példát, és amelyre az ún. „nyelv a nyelvben” helyzet a jellemző. De hogyan kerülnek a képbe a cigányok? Vélhetően közöttük is felbukkantak – az Európa délkeleti területein már a Török Birodalom előretörésekor megjelenő – cigányság képviselői. A jenis szó etimológiájában ezért is rejtőzhet a -džan („-tud, -ismer, -ért”) tövű cigány szó.

Fecker Lascho – kávésstand

Fotó: Dudda Roland

Mindezek természetesen azt jelentik, hogy eredendően a jeniseket egy sajátos társadalmi csoportként írhatjuk le, akiknek a nyelve is jobban tükrözte társadalmi helyzetüket, mint etnikai származásukat.

Először a környezet nevezte őket jenisnek (illetve sok más, elsősorban német nyelvterületen meg­jelent megnevezésük volt), és csak később használták (fogadták el) saját magukra is a többség által legtöbbször némi disszonáns jelentéstartalommal használt kifejezés(eke)t. Manapság a jenisek népnek, népcsoportnak határozzák meg magukat, ami ellentmond társadalmicsoport-alapú szerveződésüknek, és inkább az Európában történelmileg „hagyományosabb” kollektív, etnikai vagy etnikai-kulturális származásra utal. Ennek megfelelően ezt több eredetmítosz is próbálja alátámasztani. A nomád helvétektől, keltáktól, kazároktól a bolyongó középkori lovagokon és énekeseken át egészen a cigányok nomadizált elődeiig sok minden szerepel ezekben. Mindben közös azonban a nomád életforma és a földrajzi, valamint az idődimenzióban történő távolba helyezés...

A teljes cikket A Földgömb 2013. novemberi lapszámában olvashatja!