Veszélyes meglepetés, ha egy szarvas nyargal át előttünk az úton. Hát még, ha tömegével... És egyre gyakrabban. Ez utóbbinak különleges oka van: hajtják őket, ám nem a vadászok. Időről időre agancsgyűjtők ezrei tartják nyomás alatt az erdőket a tél végén, ledobott agancsok után kutatva. Ki a jó pénzért, ki az élményért, ki mindkettőért. A jelenség nem új, komoly problémává viszont csak az utóbbi években vált. Az erdészek, vadászok jogkör híján tehetetlenek, a rendőrség nem tud hatékonyan fellépni az évi 1 milliárd forintos szürkepiaccal szemben, amelyet a kínai kereslet mozgat
A szarvasoknak ekkor eszükbe sem jutna ilyen nagyfokú aktivitás. „Tél végén az energiafelhasználás minimalizálására törekszenek. Kevesebb a táplálék, még nincsenek fakadó hajtások, zsenge levelek. A kérődzők ilyenkor jellemző viselkedése a minél kevesebb energiaveszteségre épül” – mondja Sándor Gyula, a Soproni Egyetem Vadgazdálkodási és Gerinces Állattani Intézetének docense, aki kollégáival tizenöt éve kutatja a nagyvadfajok (dám- és gímszarvas, vaddisznó) mozgását GPS-telemetria alkalmazásával.
Lógó nyelvvel, rohanva
A telet túlélő szarvasok komoly kondícióvesztésen esnek át, ezért olyan, félreeső beállóhelyeken töltik a nappalokat, ahol nincsenek szem előtt, és esetleg odasüt a Nap is – csakhogy ezt a zavarás miatt nem mindenütt tudják megtenni. Míg egyes helyeken – például a Sopron környéki hegyvidéken, ahol kevés szarvas él – az állatok nyugalomban vannak, és csak rövid távokat mozognak napközben, másutt – Zala és Somogy szarvasban gazdag erdeiben – már kétszer akkora távolságokat tesznek meg. Ezt a különbséget – Sándor Gyula szerint – más, mint az agancsozás, nem igazán okozhatja: ilyenkor vége van már a vadászatoknak, a tereléseknek.
A kutatókat igazolják a helyi vadászok tapasztalatai is. „Lóg a szarvas nyelve, és liheg, alig kap levegőt, de csak hajtják. Kimegy az egyik erdőből, bemegy a másikba, de ott is hajtják tovább, és ilyenkor van az, hogy az autóutakon, autópályákon átrohanva megállnak egy nyílt területen, a szántóföldeken, mert ott messzire ellátnak, ott találnak valamiféle nyugalmat.
A hétköznapi ember csak a videókat látja a Facebookon, hogy szaladnak a szarvasok, és nem értik, hogy miért. Komoly mennyiségű ember van ilyenkor az erdőn. Ha megállítjuk, azt mondják, turisták. De mit keres az erdőn a turistaúttól 18 kilométerre?”
Hullott agancsot, amiért sokan remélnek nagy pénzt.
Agancsváltás
A gímszarvasok februárban és márciusban hullajtják el agancsaikat, hogy őszre még pompásabb újat növesszenek. A régi agancs tövénél beindulnak a falósejtek, és a csontsejteket felőrölve elválasztják az agancsot a koponyától. A lehullott agancs helyén gyorsan újraindul a növekedés. A szarvasbikák 120 nap alatt növesztik újra agancsukat, a növekedés üteme eléri akár a napi 2-2,5 centimétert is. A szarvasok agancsnövesztése különösen érdekli a tudományt, legfőképp azért, mert ilyen rövid idő alatt ekkora mennyiségű kalciumot úgy dolgoznak be az agancsukba, hogy ehhez saját csontjaik kalciumtartalmának egy részét is felhasználják. Vagyis időlegesen csontritkulást okoznak saját maguknak, amit aztán képesek maguktól helyrehozni.
Lefogynak
„Azt látjuk, hogy a halálba hajtják a szerencsétlen vadat. Az állatok lefogynak. A lőtt bikák között sok a tüdőgyulladásos, mert a futásban kimelegszik, és belecsobban a vízbe, hogy lehűtse magát” – a vadászok nem rejtik véka alá dühüket. A vadászatok idején nem ijednek meg ennyire az állatok. „Olyankor, ha hajtjuk a vadat, egy kis területet átmozgatunk és kész, az erdő más részén nem zargatja őket senki. Ilyenkor viszont mindenhol ember van. Mintha minket kiraknának a szavannára, és mindenhol oroszlán lenne.”
Még megbecsülni is nehéz, hány ember indul neki január–február táján az erdőknek-mezőknek azért, hogy megtalálja az évente elhullajtott 200-250 tonnányi agancsot.
Országos szinten hozzávetőlegesen (5500 forintos kilónkénti árat alapul véve) 1,1 milliárd forintnyi agancsot hullajt a földre január végétől áprilisig a közel 40 ezer hazai gímszarvasbika.
Agancs-vonzerő
A hobbista az élményért agancsozik, a megélhetési pedig a pénzért, a profi mindkettőért, de ezek a kategóriák nem válnak el élesen egymástól.
Aki hobbiból keresi, nem feltétlenül őrzi meg az agancsot, és az sem veti meg az élményt – a találás örömét –, aki elsősorban pénzért csinálja.
A törésvonal inkább ott húzódik, hogy ki az, aki tisztelettel jár az erdőben, igyekszik elkerülni, hogy fölöslegesen zavarja a vadat, és ki az, akit semmi más nem érdekel, csak az, hogy essen már le az agancs, és ezért hangoskodva, akár kutyával, sőt motorral, quaddal hajtja a szarvasokat, hátha az eszeveszett menekülésben beakad az agancsuk valahová, és hamarabb letörik.
A vadászok is ismernek rémtörténeteket fák közé feszített drótokról, csonttal együtt „kitört” agancsokról, melyek gazdái később abnormális formájú trófeákat növesztettek.
Aki tiszteli az állatot, megpróbál rájönni a szarvas észjárására, a megtalálás öröme drogként hat rá. Vannak, akik a természetjárás egy fajtájának tekintik és adott esetben fővárosi értelmiségiként egy-két hetet töltenek vidéken agancsozással. Egy dolog azonban mindenkiben közös: a rátalálás öröme.
Imát mond...
„A lényeg az a pillanat, amikor ki tudod bökni, hogy ott vannak az agancsok. Megdobban a szíved, a vérnyomásod 380-ra megy fel! Elindulsz, és mintha valaki ott lenne körülötte, és fel akarná venni… Már nyúlik a lépésed, szinte kétmétereseket lépsz, és eléred és felveszed, és akkor visszahiggadsz” – mondja erről Németh Zsolt Csukesz, jó negyvenes, becsehelyi férfi, aki az erdészetnek dolgozó egyik cég alkalmazottja, és sokszor hívják vadászatokra hajtásirányítónak is.
Persze nem úgy megy, hogy az ember csak bemegy az erdőbe, és belebotlik egy agancsba. „Ismerni kell a menekülőutakat, hogy nappal hol tartózkodnak a szarvasok, hol vannak a sózók, az etetők. Meg kell adni a tiszteletet!” – mondja. És ő is dühös az erdőt hangoskodva járó „megélhetési agancsozókra”, akiknél szerinte nincs meg ez a tisztelet.
„Én minden agancsnál elmondok egy miatyánkot.” Csukesznek annyira az agancsokon jár az esze, hogy alkalmanként álmában is eljönnek.
„Veszekedtem álmomban a bikával. Felgyürkőztünk, küzdtünk, könyörögtem neki: »Add oda az agancsot!« Szegény asszony is kapott mellettem az ágyban, úgy hadonásztam. De másnap reggel nekiindultam, és 3,6 kilós hatosokat hoztam haza” – utal a talált agancs súlyára és ágainak számára.
Szenvedélyéért kapott is, de kárpótolta is a sors. Kapott, mert az 1990-es évek legvégén, amikor még engedély nélkül kezdte az egészet, egyszer elkapták, és megbüntették 6000 forintra. Máig emlékszik az akkor talált agancs súlyára (kb. 2,6-2,8 kg). Akkor döntötte el dacból, hogy csak azért is agancsot fog keresni, de legálisan.
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
