Ha valaki kétezer évvel ezelőtt, a Dunáról beszélt a római polgárváros valamelyik borozójában, beszélgetőtársa aligha képzelt hozzá valami egyenes mederben tovahömpölygő víztömeget, ahol a rakodópart alsó kövéről elúszó dinnyehéjakat figyelhet. Széles és az év nagy részében járhatatlan mocsárvilág, rétek és lápok, időről időre víz alá kerülő szigetek tucatjai jellemezték a régi Dunát. A Mocsáros-dűlő máig beépítetlen zöldje őriz valami keveset ebből a világból. Meg a régi Szent-endrei út éles kanyarulata, amely nagy valószínűséggel a Csillaghegyi-sziget melletti feltöltött Duna-árok nyomát követi. A 18. század végén készült első katonai felmérés még jelez valamit ebből a tájból: laposokat, réteket, zöldellő ereket. (Persze ne feledjük, hogy a római kor környezettörténeti rekonstrukciójának részben éppen a 18. századi térképek képezik az alapját!)

A körcsatorna

A 18. században a katonai felmérések mellett egészen részletes várostérképek is születtek. Ezeken jól kivehető a sokszor emlegetett árok, amely a mai Nagykörút vonalán csordogált lefelé. Ennek volt betudható, hogy az árvizek rendre a pesti külvárosokban okoztak nagyobb pusztításokat. A pesti belváros ugyanis egy viszonylag védett szigeti magaslaton feküdt.

A városatyák kishitűségén múlott, hogy a dualizmus idején Reitter Ferenc hajózhatócsatorna-tervét elvetették, s Pest nem lett Amszterdamhoz hasonló víziváros.

Reitter maga is belátta – vagy legalábbis beláttatták vele –, hogy a csatorna magas költségei és relatív lassúsága miatt nem konkurálhatott az ekkor már diadalútját járó vasúttal.

Még a Horthy-rendszerben kezdték építeni Az Árpád hidat, de az ötvenes években már a szocialista Budapest büszkeségének tekintették. A híd nyílegyenesen szeli át nemcsak a dunai szigeteket, de a bontásra ítélt Óbudát is, mintha csak a jövő megállíthatatlan üstököspályája lenne

Archív felvétel: Fortepan 26171, orig. MHSZ (1963)

A csatorna ügye mégis napirenden maradt. A korszak végén, 1912-ben a Vasárnapi Ujság Kvassay Jenő vízmérnök tervéről cikkezett, aki a Rákos-patakból kiindulva Pest-erzsébetig vezetve egy hajózható körcsatornát álmodott. Ez a negyedszáz kilométer hosszú, beépítetlen síkságokon csavargó körcsatorna már nem a történeti Amszterdamot idézi, hanem a vasútvonalak hálózatba szerveződő logikáját. A hajók sebességét azonban nem lehetett a „végetlenségig” fokozni, így a gyorsaságot vallási áhítattal habzsoló modernitás inkább elbúcsúzott a 19. század robusztus, de lassú óriásaitól, a gőzhajóktól.