A FÖLDGÖMB

Tűzföldi jégvarázs - Kajakkal, viharos vizeken

Tűzföld. Ha Dél-Amerikában járunk, az elnevezés kapcsán ne vulkánokra, forróságra gondoljunk, de még csak melegre sem! A kontinens e legdélebbi területe a hatalmas, sokszor hetekig elhúzódó viharok hazája. Az Antarktisz és a Déli-óceán felől akadálytalanul áramló, hideg sarki légtömegek és a viharos erejű, sok csapadékot szállító délnyugati szél a Föld egyik legkeményebb, legemberpróbálóbb időjárású vidékét hozza itt létre. Az itthoni átlagos 600 milliméteres évi csapadék tízszerese is hullhat, és a nyári középhőmérséklet sem haladja meg a 10 celsiusfokot. A szigetek, csatornák, fjordok útvesztőjében azonban olyan kincsek rejtőznek, melyekért érdemes nekivágni az igencsak barátságtalan tengernek

Az időjárás viszontagságai és a zegzugos, zátonyos, nehezen hajózható útvonalak a régi korok és a ma tengerészei számára is komoly megpróbáltatásokat jelentettek/jelentenek itt. 1520 óta, amikor Magellán az indiai területek felé vezető átjárót keresve először vitorlázott be a később róla elnevezett tengerszorosba (egykor gleccsernyelvek formálta völgybe, kontinentális átjáróba), számtalan hajó lelte végzetét a sziklás csatornák, öblök, szigetek viharos, kiszámíthatatlan útvesztőjében. Maga a terület elnevezése is Magellántól származik. A tűzföldi nagysziget partjai mentén végighajózva a bennszülöttek éjjel-nappal lobogó tábortüzeinek sokaságát figyelte meg. Innen ered a ma már furcsa elnevezés: Tierra del Fuego – a Tűz Földje.

A VILÁG MÁSIK FELE Az Andok hegyei és fjordjai miatt a déli területek chilei „fővárosa”, Punta Arenas szárazföldön csak Argentínán keresztül közelíthető meg

Napjainkban azonban már nem lobognak az indiánok tábortüzei. A 19. század végén megjelenő fehér telepesek számára itt is – mint a világ oly sok tájékán – kevésnek bizonyult a föld, kicsinek a terület, és kíméletlen módszerekkel, hajtóvadászatokkal, mérgekkel – és a behurcolt betegségekkel – néhány évtized alatt az utolsó emberig kiirtották a természettel évezredek óta összhangban élő, sajátos kultúrájú bennszülött törzseket. Az ona, yahgan és alacaluf indiánok emlékét ma már csak a század elején működött szaléziánus missziók múzeumai és néhány, abban az időben megjelent etnográfiai mű őrzi. Az utolsó – szerzetesek által gondozott – leszármazottak a 2000-es évek elején hunytak el.

Irány a déli kontinensperem!

A Chile délies partvidékét és a részben Argentínához tartozó nagyszigetet övező szigetvilág a mai napig igen ritkán lakott, ember nem járta hegyei, gleccserei, jégmezői, a fjordokban burjánzó, áthatolhatatlan ősvadon, a hihetetlenül sűrű óceáni esőerdők hol komor, vészjósló fenséggel, hol szívfájdító, ragyogó szépséggel teli pillanatokkal ajándékozzák meg az ide érkező, elszánt kalandozót.

Pontosan ez a csodás, vad, embertelen táj adta meg a kezdőlökést ide tervezett vállalkozásunkhoz. Minél jobban beleástuk magunkat a vidékről szóló kevéske irodalomba – mint például Alberto Agostininek, a Magyar Földrajzi Társaság kiadásában 1910-ben megjelent „Tíz esztendő a Tűzföldön” című könyvébe –, annál inkább hatalmába kerített az izgalom. Szerettük volna megtapasztalni, hogyan éltek az indiánok e zord vidéken, látni a Darwin-Kordillerák jég- és hóborította, hatalmas csúcsait.

Az alapképlet egyszerű volt, a megvalósítás korántsem az. Mivel a legérdekesebb terület a Tűzföld déli hegyvidéke és a fjordokkal, öblökkel, apró csatornákkal szabdalt szigetvilág, egyértelmű volt, hogy vízi úton kell megközelítenünk és bejárnunk a vidéket, hasonlóan az örök tengeri vándoréletet élő yahgan és alacaluf indiánokhoz, akik törékeny, favázú guanakóvagy fókabőrrel borított csónakjaikon egészen a Horn-fok szikláiig is kimerészkedtek.

A SZIGETVILÁG JELENTŐS RÉSZÉT PINGVINEK ÉS FÓKÁK URALJÁK, szárazföldi fajok: rókák, guanakócsordák csak a nagyszigeten, illetve a kontinensen honosak

Egyéves szervezés, felkészülés után Őrsy Péterrel ketten, egy kétszemélyes, összerakható Klepper-kajakkal vágunk neki a kalandnak január elején, a déli félteke nyarán. Az utolsó napok rémült kapkodása után szinte megváltás magunk mögött hagyni a gondokat. Az első benyomások biztatóak. Végtelenül kedves, déli temperamentumú chileiek, az itthon hagyott tél után Santiagóban a nyár melege és illatai. A cél azonban az ország legdélebbi nagyvárosa, Punta Arenas (a tűzföldi, argentin Ushuaia város még ennél is délebben van, a Navarino-sziget – megint csak Chiléhez tartozó – Puerto Williams faluja viszont a d. sz. 54°56'-án a Föld legdélebbi települése).

Miközben a gép leszálláshoz készülődve a Magellán-szoros fölé ér, már elbizonytalanodva figyeljük, mekkora tarajos hullámokat hajt a szél. A megpróbáltatások, melyekre készültünk, szó szerint itt tornyosulnak előttünk. A vihar olyan erejű, hogy a repülő nem leszáll, hanem egyszerűen leereszkedik és megáll a kifutópályán!

A 130 ezres, sajátosan délszaki, szeles-hűvös városban hamar otthon érzi magát a látogató, aki nem is olyan ritka madár errefelé, hiszen innen közelíthető meg Chile talán leghíresebb nemzeti parkja, a Torres del Paine. A sziklatornyairól elnevezett terület a 300 kilométer hosszan terpeszkedő Dél-Patagóniai-jégmező délnyugati szegélyénél magasodik, s nyilván – kajakunk, felszerelésünk megérkezésére várva – mi sem hagyjuk ki a látványt. Már itt is érzékelhető az a kettősség, ami a kontinens délnyugati partvidékére, de különösen a szigetvilágra jellemző: a völgyeket, hegyoldalakat áthatolhatatlan, főként déli bükkök alkotta ősvadon borítja, melyből papagájcsapatok röppennek fel, éktelen rikácsolással, pár lépéssel arrébb pedig egy gigászi gleccser nyomul a tenger felé: 50 méternél magasabb jégtömbjeinek színe földöntúli kékben játszik. Európai szemnek kiáltó ellentét...

Végeláthatatlan nehézségek

Punta Arenas – útra készen. Ötletünk az itthoni előkészítés ellenére annyira szokatlan – és a helyi tengerészeti hatóságok által veszélyesnek nyilvánított –, hogy ügyünk többszöri útvonal-módosítás ellenére is nehezen halad előre. Végül többhetes intézkedés, ellenőrzés, helyszíni szemle után megkapjuk az engedélyeket: indulhatunk! Kétszemélyes kajakunk, benne több mint 100 kiló felszerelés, élelmiszer, végre a Magellán-csatorna vizén. Irány a kontinens legdélibb pontja, a Froward-fok!

ALAPOS MUSTRA Az engedélyek megadása előtt Alejandro Olivares kapitány vezetésével komoly haditengerészeti bizottság ellenőrzi felszerelésünket

A fickándozó fókák közt megtett első kilométerek után azonban máris érezzük, a hajó lassan elnehezül, megtelik vízzel. Szép kis indulás! Kajakunk külső borítását felszakították a sziklák, s rögtön elsüllyedéssel kezdjük vízi vándorutunk... Irány a part – amíg még tehetjük –, és előkerül a javítókészlet. A szerencse ráadásul még ezután sem kísér minket. Éjszaka géppisztolyos tengerészkommandó tör ránk a parton: engem visszavisznek Punta Arenasba, ahol még az éjszaka – egy tiltott területnek minősített börtönsziget miatt – újabb útvonal-módosításra kényszerítenek, a veszélyesebb, nyílt vízi területek felé. Másnap aztán újra elsüllyedünk, újabb hajójavítás következik, majd átesünk az első szélviharon, a „tűzföldi tűzkeresztségen”. Az ötödik nap pedig jön a fő csapás: egy éjszakai vihar és a vele érkező dagály elviszi a partról mindkét lapátunk!

Kínunkban már csak röhögni tudunk. Itt állunk a világvégén, a szigetvilágnak még csak a kapujában, ketten, egyetlen tartalék evezővel! A csüggedés helyett azonban a dac kerekedik felül: ha törik, ha szakad, akkor is végigcsináljuk! Legfeljebb innentől két fél lapáttal, kenuként hajtjuk kajakunk.

SZÁRAZRUHA A jéghideg környezetben szó szerint életmentő felszerelés, mely akár a tengerben úszva is vízhatlanul szigetel

A teljes cikket A Földgömb 2016. októberi lapszámában olvashatja!

Szöveg és kép: Baranovszky Ádám

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Qatar 20161219
The Champion – Interaktív élménypark