Újra verőfényes napra ébredünk. Már egy hete 5800 méteren alszunk, és minden reggel ez történik: ömlik a vér az orrunkból. A tökéletes szárazságban ugyanis – a szapora lélegzetvétel mellett – orrnyálkahártyáink állapota siralmas. Zsebkendőért tapogatok a sátorban, de a hőmérőre is ránézek. Bent –13 °C van. Zsolt és Laci a mellettünk álló konténerben alszik. Tágasabb a tér, és ott van ágy is, viszont így reggel 8-kor –15 °C-ot mutat a hőmérő a lábuknál…
- Kapcsolódó termék: 164
„Mi szeretnék lenni a geográfusdiplomámmal? Terület- és ingatlanfejlesztő az Emirátusokban!” – mondta csodálkozásomra pár éve egy egyetemi hallgató Kölnben. Az ember ősösztöntől vezérelve többre vágyik: hiába gondolnánk, hogy egy német diplomás számára az egyébként virágzó hazája is eleget tud nyújtani. Dubaj, az Emirátusok lüktető metropolisza tényleg az anyagi és technikai lehetőségek végső határait feszegeti...
Érintetlen, buja erdők, állatokban bővelkedő szavannák – Afrikára gondolva hajlamosak vagyunk ilyen képet festeni magunk elé. És amíg Dél-Afrika, Kenya vagy Tanzánia jól szervezett nemzeti parkjaira pillantva mindez nem puszta vízió, a kontinens politikai és társadalmi értelemben labilis régióiban a természeti erőforrások szakszerű felügyelete és hasznosítása álom csupán
Jakutföld. A metsző hideg a csontjainkig hatol, és a jeges levegő a tüdőnket ostorozza. Nézem a hőmérőt: –54 °C-ot mutat! A hideg összes szinonimája sem elég rá, hogy leírja, amíg az ember ki nem próbálja. A fehér hó egészen a horizontig kristályosan tükrözi vissza a sápadt napfényt. Körülöttünk béke honol, s a csend szinte nyomasztó. Átkozottul hideg van, s a leggyakoribb ránk törő érzés a kétségbeesés
Támogatóink, együttműködő partnereink
