A csapadék ráfagyott a fákra, melyek a jég súlya alatt kettéroppantak, kidőltek, ágaik leszakadtak. Letépték a villanyvezetékeket, a Budai- és a Visegrádi-hegységben, a Pilisben, a Gödöllői-dombság és a Tápió-vidék térségében áramkimaradásokat okozva. Katasztrófahelyzet alakult ki a budai XII. kerületben és a Dobogókőn, utóbbit valósággal karanténba zárta a jegesedés. Kritikus állapotok uralkodtak a Mátrában és még inkább a Börzsönyben is. Az ónos eső néhány napig tartott, a veszélyhelyzet felszámolása heteket, a kárelhárítás hónapokat vett – és vesz – igénybe. És évekig, évtizedekig is eltart, míg az egykori erdő helyén ismét „igazi” erdő lesz. Kérdés, hogy milyen?

Ónos légtünemény

Az első magyar nevű meteorológiai tankönyv, Bede Ákos 1847-ben Kolozsvárott megjelentetett Légtüneménytana is használja az ónos vagy ólmos eső kifejezést. Ugyanezt a legtöbb európai nyelvben „fagyott”, „darás” vagy „túlhűtött esőnek” nevezik. Meglehet, az utóbbiak szakszerűbbek, de nyomába se eredhetnek nyelvünk képi megjelenítő erejének. Az ón, ólmos finnugor eredetű, feltehetően az ősi onu, olnu szavakból származik. Az ón első írásos emléke 1138-ból való. Az ólom jóval későbbi, csak 1490-től bukkan fel oklevelekben, és a kettő jelentése a 19. században válik el egymástól. Attól kezdve az ólom az ún. fekete ónt, az ón a fehér ónt jelentette. Meteorológiai kronológiája éppen fordított: régebben inkább az ólmos, újabban az ónos eső kifejezés dívott/dívik. Mindkét elnevezés a fagyott eső és a fémbevonat három lényeges tulajdonságára utal: a felületek befuttatására, a bevonat színére és nagy súlyára.

Védett erdők védtelenül. Az ónos eső nem kímélte a természetvédelmi oltalom alatt álló tájakat sem, sőt mintha egyenesen „utazott volna” rájuk

Fotó: Kriza György

Téli időjárási helyzetben gyakran előfordul, hogy egy alsó és egy felső, hideg légréteg közé enyhébb, fagypont fölötti hőmérsékletű „párna” ékelődik. A magasban hókristály keletkezik, mely lejjebb, a melegebb rétegben megolvad, és esőcseppként folytatja útját. Az alsó, hideg légrétegbe érkezve vagy megfagy, és jégdaraként éri el a felszínt, vagy ha erre nincs elég ideje, ónos eső keletkezik. Ez túlhűlt víz, mely ugyan folyékony halmazállapotú, de hőmérséklete 0 Celsius-fok alatti. Szilárd halmazállapotúvá a földre éréskor válik, és a jegesedés gyakran olyan gyorsan zajlik, hogy szétterülni sincs ideje, ezért nem vízszintes, hanem domború jégfelületek keletkeznek.
A Kárpát-medence kedvez az ónos eső kialakulásának, tehát egyáltalán nem ritka természeti jelenségről van szó, de a jegesedés ritkán olyan mértékű és kiterjedésű, mint a tavalyi kora télen volt.

Jégtörés a Börzsönyben

A jégtörés országos kiterjedése 50 000 hektárra volt tehető, ebből 30000 hektár súlyos károkat szenvedett. Az Ipoly Erdő Zrt. kezelésében álló, és túlnyomórészt a Duna–Ipoly Nemzeti Park részét képező börzsönyi erdők 15 000 hektárja károsodott, 4500 hektár súlyosan. Mintegy 100000 m3 fáról van szó, ami tekintetbe véve, hogy egy család átlagos évi tüzelőanyag-szükséglete 8-10 m3, 10 000 otthon tüzelője. A kárelhárításban dolgozó erdészetek arra törekednek, hogy a fakivétel a korábban tervezett kitermelést összességében ne lépje túl. Ennek érdekében egyes betervezett vágások elmaradnak, és más – a jégtörés által érintett – helyszínek lépnek a helyükre. Mindezt azonban megelőzte a közvetlen életveszély elhárítása – bármikor kidőlő fák, leszakadó ágak – és az utak felszabadítása, beleértve a jelzett gyalogösvényeket is. Utóbbiak néhány szakaszát át is kellett helyezni. A vadetetők, vadász- és kulcsosházak közül többet még tavasszal sem volt könnyű megközelíteni.

Keretbe foglalva. A jégpáncél kiemelte környezetükből a kora tél ékességeit, az őszi leveleketés terméseket

Fotó: Kriza György

A legtöbb kár a Kemencei Erdészetet és a Diósjenői Erdészetet érte – csak Kemence egyik kerületében (királyházi erdészkerület) 1600 hektáron mintegy 50 000 m3 faanyag károsodott. A 15-20 éves fák földig hajoltak, a már vastagabb és kevésbé rugalmas, 25-30 évesek javarészt törtek, ezek menthetetlenek. Leszakadtak az idős, nagy fák oldalsó ágai, és sok volt a koronatörés, a csúcs­-ágak letörése is, bár ez talán inkább a Duna túlpartján volt jellemző. Ezt kiheverik a fák, bár lombfakadás előtt horrorlátvány a megannyi égnek meredő, fehér ágcsonk – mintha szalonnasütésre készülődő óriások faragták volna őket.

Járhatatlan ösvények. Sok turistautat lezártak vagy áthelyeztek. A távol eső völgyfőkben még ma sem tanácsos barangolni

Fotó: Vojnits András

A „leglátványosabb” és egyben a legelkeserítőbb a szálfák kidőlése. A hatalmas fatörzsek gyökérlabdával együtt fordultak ki a földből. Vannak hegyoldalak, ahol majdnem minden fa elfeküdt. Mint a Nagy-Mána-bércen és a Dobó-bércen is megfigyelhető, a gerincek mentén állva maradtak a fák, míg alattuk a hegyoldalban kidőltek. Az erdészeti munkák jó része – persze pl. az ültetést nem számítva – hagyományosan a téli hónapokra esik, de a szükség törvényt bont, és a munkálatok ezúttal átnyúltak a vegetációs időszakra is.