Az Aral a 20. század közepéig Földünk negyedik legnagyobb tavának számított a maga 68 000 km2-es területével. Neve „szigettengert” jelent, ugyanis fénykorában, vagyis nagyvízi időszakaiban több ezer szárazulat tarkította víztükrét. Kazahsztán és Üzbegisztán osztozik a tavon, amelynek neve egybeforrt az ökológiai katasztrófa kifejezéssel. Bár „tradicionális” értelemben az Aral elvesztette turisztikai jelentőségét, mégis az idegenforgalmi ipar egyik igen gyorsan fejlődő típusa, az ún. doom tourism (halálra ítélt helyek turizmusa, Utolsó Esély Turizmus) fontos célterületévé kezd válni. Évről évre növekvő számban keresik fel az utazók, hogy a még meglévő tómaradványokat, valamint a meggondolatlan beavatkozások visszafordíthatatlan következményeit lássák

Kézenfekvő, hogy próbálunk valamit sportolni. Ha nem is rendszeresen, de futunk, biciklizünk, úszunk, hegyet mászunk, sokakat pedig perverz vonzalom fűz bizonyos labdajátékokhoz. Vagy ha különösen elszántak vagyunk, még hobbi is lehet a tervszerű testmozgás, és akár egy-egy szubkultúra részévé is válhatunk. A teremben űzött sportok közül a fitneszt, spinninget, jógát általában a nőkhöz kötik, a mai sztereotípiák szerint pedig a férfiak konditerembe járnak, súlyzóznak, vagy valamilyen küzdősportot-harcművészetet űznek.

Mínusz ezernégyszáznegyven méter. Ötszáz emelet mélység. A fagyos vízben eltűnik Peti lámpájának utolsó fénysugara is, és helyét a mindent elnyelő sötétség veszi át. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig várjuk az előre megbeszélt jelet. Két rántás a vezetőkötélen: minden rendben, átért a túloldalra. Három rántás: baj van! Ebben a mélységben ez majdnem biztosan végzetes következményekkel jár. Segítségre nem számíthatunk; csak magunk vagyunk. És azért épp itt, mert elhatároztuk, hogy elsőként készítjük el a világ legmélyebb barlangjának fotó- és videodokumentációját