Egy ország őrült meg a jégtől az idei télen, már már trendi lett a jég. Miközben pedig a közösségi média csordultig telt a tavakat elözönlő emberek élményeivel, a szibériai légtömegek csikorgó hidege alapos munkát végzett folyóinkon is: a tökéletesre munkált jégfolyosók végre megtörték a Balaton hosszútáv-korcsolyázásban betöltött hazai egyeduralmát
Egyszer álmomban minden korcsolyapályává változott. Hiába, az utolsó valamirevaló (2009/2010-es) tél óta gyakoriak az elvonási tünetek. „Majd, ha fagy…” címmel írtam is erről A Földgömb 2010-es tavaszi tematikus lapszámába, s íme, 7 év elteltével ideje volt számon kérni magamat. Mert az álmok olykor valóra válnak, és idén télen valami ilyesmi történt.
Éppen egy dunántúli korcsolyatúrából hazafelé, a cammogó vonatból van időm pásztázni a tájat: szántások barázdái, traktorok mélyítette keréknyomok, építkezési munkagödrök, útszéli árkok, sínpárok köze, és egyáltalán minden valamirevaló mélyedés kisebb vagy nagyobb jégfelületté változott, ahogy a pár napos olvadás hóleve engedelmeskedett a gravitációnak, majd az újabb kemény fagynak.
Kedvem lenne leszállni, minden kis jégfolton róni egy kört, de nem tehetem, mert akkor végképp reménytelenségbe csapna át az amúgy is végtelennek tűnő utazás hazáig. Inkább kihajtogatom a térképemet, hogy terveket szőjek a még felfedezésre váró helyi jegekre – s bár az alkoholos filc már sok folyókanyarulatot bepirosított, van még bőven mit satírozni, hisz a Szatmár-Beregben bőkezűen bánt a vízzel a Teremtő.
Tél, kis szépséghibával
Idén korán érkezett a fagy, az első próbaköröket december 9-én róttam a Gőgő-Szenke-főcsatorna Penyigénél felduzzasztott vizén. A szomszédos Szamos-holtág pár éve teljesen kiszáradt, azóta ez a szokásos gyakorlóterepem. Baltával hamar aprócska léket vágok – a szezon elején ez erősen ajánlott –, 4 centi, talán elég; most kapóra jön, hogy a tó vízszintje az elmúlt években itt is drámaian lecsökkent, mert a vékonyka jégen legalább a tudat melenget, hogy nem egy feneketlen mélység recseg úgy alattam.
A két-három ujjnyi vastag tükörfelület becsülettel állja a próbát, noha lábam alatt szélsebesen futnak végig a rianások, hangjuk talán csak az érett dinnyébe hatoló kés repedéséhez hasonlítható.
Kell cseppnyi adrenalin, mielőtt a kezdeti feszültség belőlem és a jégből is lassan elillan. Végül már unalomig siklom oda és vissza az alig pár száz méter hosszan elnyúló „pocsolya” fekete jegén. A sötét szabolcsi jég alatt kárászrajok iszapnyugalmát zavarom meg, ijedt menekülésük közben meg-megvillantják aranyló testüket.
Jókor vagyok a jó helyen, itt és most ez már-már a perfekció, csak hát ott motoszkál bennem mindaz, amit a térképre rajzoltam; hogy az igazi nagy halak, az amúrok és harcsák lakta vizeken még csak a filctollat húztam végig az idén. De a kezdeti lelkesedést és reményeket – ahogy oly gyakran a tél elején – az első hóesés pár nap múlva eloszlatja, fehér szépségfoltot ejtve szeretett fekete jegemen.
Nem elég tág holtág
Az ígéretes kezdet folytatását belepő vékonyka hó, hacsak részben is, de szerencsére olvadásnak indul, ahogy a vad hideget néhány napra feledteti egy mediterrán ciklon. Ekkor telnek meg a gödrök és mélyedések a hó levével, amelyek később jégpályává formálják a tájat. De a hó ekkor olvad rá a már meglévő jegekre is, részben kijavítva a maga okozta „jégkárokat”, s a nemrég még sima felszín másodosztályúvá silányul. Sebaj, ha kicsit döcögve is, azért pár napnyi újabb jéghízás után következhet a másik szokásos (láb)ujjgyakorlat, a Szamos legnagyobb – egyben Magyarország második leghosszabb – holtágának bejárása is.
Külön öröm, hogy a szokatlan hidegben végre annyira megvastagodott a jég, hogy a gigantikus morotvát 3-4 helyen is parttól partig meghódító nádas apró sikátorain át tudom verekedni magam – néhol dzsungelharcot víva a vegetációval –; erre már évek óta nem volt lehetőség.
Az egyik ilyen helyen egy csupán pár méterre tőlem, a nád mélyén gubbasztó őzet riasztok fel: nehéz eldönteni, melyikünk ijed meg jobban a váratlan találkozástól.
De hiába a vastag jég, mert a nádas pár helyen olyan kiterjedt és magas növésű, hogy nincs tovább – kénytelen vagyok egy darabon a szántáson keresztül folytatni az utat.
A nyelvtörőnek is beillő Ököritófülpös végében tudok újra jégre szállni: felelőtlen apuka és négy kisgyereke távirányítós autóval játszanak a betonozott partoldal melletti jégen, ahol igencsak baljós vízfoltok úsznak a jég tetején.
– Tessék vigyázni, nehogy be tessék szakadni! – kiált nekem az egyik pulya, pedig kettőnk közül nem én vagyok veszélyben.
Szólok is nekik, mielőtt újra felcsatolok és elviharzom, aztán nem sokkal később már a holtág legtávolabbi csücskében veszem észre, hogy a túra hevében igencsak kifutottam az időből. És bár eredetileg retúrútban gondolkodtam, ekkor már világos, hogy semmi esélyem a szürkületben visszafelé is megtenni a 25 kilométeres távot a nádasokon újra átverekedve magam, ezért hosszú, didergős várakozás, némi buszozás, majd stoppolás árán jutok vissza az autóhoz.
Paradigmaváltás
Az ösztöneimnek és a dogmáknak engedelmeskedve a folyóvízi korcsolyázás gondolatát sokáig tabuként kezeltem, a már említett, 7 évvel ezelőtti hideg tél során azonban megtört a jég. Akkor az Öreg-Túr egy nagyjából 60 kilométernyi szakaszát sikerült bekorcsolyázni két nap alatt, olyan részeket is, amik a sűrű vízi növényzet és a bedőlt fák miatt még kenuval is megközelíthetetlenek.
Jégvastagság ide vagy oda, a sodrás sok helyen váj foltokat az amúgy egységes jégfelületbe (vagy nem is engedi befagyni a vizet), ezért ilyen terepen már nagyon észnél kell lenni, mert a jég – a vérrel ellentétben – az egyik pillanatról a másikra válik vízzé. Sajnos, ez az az ismeret, amit könyvből nem, csak éles helyzetben lehet elsajátítani. Ha egyáltalán...
A látvány és az élmény azonban kárpótol a kockázatért, mert a fák alagútjában kanyargó, aprócska folyó jege egy ismeretlen világba vezet. Leszámítva a zöld lombok hiányát, él a táj: afrikai útjukat lemondó gémek és kócsagok röppennek fel előttem, őzek és rókák szelelnek el, ahogy megneszelik a finoman karcoló acélt. Először magam sem hiszem, hogy valóság, amit látok, de aztán lassanként felfogom, hogy mindez lehetséges; kanyarulatról kanyarulatra tárul fel egy-egy új, ismeretlen látkép, szenvedélyesen szelem a kalandos kúszás-mászásokkal tűzdelt kilométereket – a medret sok helyütt bedőlt fák zárják le.
A túra Kömörő határában ér véget, ahol már egyre inkább a víz az úr: nem kockáztatok tovább, amúgy is kétszer térdig beszakadtam a sás között lesoványodott jégen, és az egyik korcsolyámban órák óta áll a víz.
Az idei szezonban – nagy kínlódások árán – a Túr két új részét is sikerült bejárni. A Tiszába Tiszakóród alatt a Nagy-bukógáton beömlő Túr-csatorna Sonkádig tartó nyolc kilométeres szakaszán irtózatos bukdácsolásra késztetett a visszafagyott hóolvadék, de muszáj volt menni, mert itt nincs menekülőút, ráadásul az utolsó busz elérése volt a tét. A Nagyari-Túron a Petőfi-fától a Tiszáig tartó szakaszon pedig a fűtési szezonra való tekintettel a fájuktól megfosztott gallymaradék tornyosult akadályként a jégen. Ha minden jól megy, lapzárta után még be tudom fejezni az Öreg-Túr kimaradt összekötő szakaszát, de sietni kell, mert erős olvadás jön!
Amennyiben rendszeresen szeretné olvasni lapunkat, fizessen elő kedvezményes áron!
Előfizetek
