Időnként ugyan itthon is hallhatunk egy-egy nagyobb délkelet-ázsiai gátszakadásról, ám az kevésbé ismert, hogy e romantikusan ősinek és romlatlannak gondolt vidékek nemcsak az olajpálma-ültetvények, hanem a vízenergia szempontjából is szuperprofitot ígérnek a multinacionális vállalatok számára.

A Sarawakban zajló „területfejlesztést” ráadásul a maláj kormány a megújuló energiára alapuló gazdaságfejlesztésként próbálja eladni, miközben az óriási területet érintő esőerdő-pusztítás mellett a felföldeken élő dayak őslakosság is földönfutóvá válik.

Hajóvonta a Rajang-folyón – A parton egy ideiglenes faberakodóhely erdőirtása, a dombtetőn pedig a Bakun-gáttól induló nagyfeszültségű távvezeték látható. A borneói táj már rég nem érintetlen dzsungel

Fotó: Karácsonyi Dávid

Borneó mélye felé

A bő félnapos hajóút után Kapitba érkezem, a második „fehér rádzsa”, Charles Brooke által 1880-ban alapított egykori helyőrségvárosba. Az erőd elsődleges feladata a tengeri dayakok (ibanok) és a velük konfliktusban álló felföldi (orang ulu) dayak csoportok elválasztása volt. (Nem mellékesen: a dayak valójában nem népnév, hanem a maláj nyelvben a borneói őslakosságot, szó szerint „vadakat” jelent.)

A felföldi „vadak” részbeni pacifikálásával a tengerparti nagyobb városokban, Sibuban, Bintuluban és Kuchingban megtelepedő kínai bevándorlók az 1920-as évektől a dzsungel mélyén fekvő, hegyekkel körülvett Kapitban is megjelentek, mely idővel a környék fontos központjává, piachelyévé vált, ahol az esőerdő portékái: a vadhús, a különféle gyűjtögetett növények a kínai kereskedők által kínált só, üveggyöngy és pénzérmék ellenében cseréltek gazdát. A környéken a kínaiak idővel meghonosították a borstermesztést és a kaucsukfát is, így sok dayak törzs áttért a letelepedett életmódra. A ma már 20 ezres lakosú Kapitban, amelyet egészen 2020-ig csak hajóval lehetett megközelíteni, a keresztény kínaiak és a 20. század első felében megkeresztelt dayakok mellett jelentősebb számban élnek muzulmán malájok is, akik főként az államapparátusban dolgoznak.

Óriáskígyó Kapit piacán – Napjainkban sem ritkaság, hogy a hentespulton a dzsungelből származó vadhússal találkozunk. A kígyót áruló asszony nem hord maláj fejkendőt, mivel ő keresztény dayak őslakos, nem muzulmán maláj

Fotó: Karácsonyi Dávid

Longboat – hagyományos, hosszú csónakok – A kisebb folyók mentén sorakozó falvak számára ezek a vízitaxik jelentik az egyetlen összeköttetést a külvilággal

Fotó: Karácsonyi Dávid

Kapit egy igazi konjunktúraváros, ahol a gazdaság fő hajtóereje a kereskedelem mellett a fakitermelés. A Rajang-folyón hatalmas tutajokba összekapcsolva vontatják a fát a torkolat közelében fekvő Sibuba, ahol a nagyobb fűrészüzemek működnek. A folyó partján gyakran látni pontonokból összeállított ideiglenes kikötőket, ahová a környező dzsungelből teherautókon szállítják a fát. Az intenzív erdőirtás miatt gyakoriak a földcsuszamlások és a hatalmas árvizek is. Ilyenkor a vízzel és a hordalékkal együtt jelentős mennyiségű fauszadék is érkezik az irtásokról, a folyóparton felhalmozott óriási farakásokból, ami eltorlaszolja a közlekedés egyetlen ütőereként szolgáló folyót, akár napokra is elvágva több tízezer embert a külvilágtól.

Mohamed születésnapját ünneplik Kapitban – A maláj férfiakat jellegzetes fekete kalapjukról, a songkokról, míg a nőket a maláj fejkendőről, a tudongról lehet felismerni. A borneói őslakosokkal szemben ők tradicionális ruhákban járnak és nem keresztények

Fotó: Karácsonyi Dávid