Középkori hagyaték

A szélsőséges időjárás rávilágított a sebezhetőségünkre. A csapadékos időszakokban tartalékolnunk kellene, törekedni a vizek helyben tartására. A 2022-es aszálykatasztrófa arra is felhívta a figyelmet, hogy ehhez már nem elég a meglévő víztározó kapacitásunk. Ezt felismerve, az Agrárminisztérium 17 új víztározó építését tervezi az elkövetkező években. A nagy víztározók építése azonban mindig ellentmondásos, hiszen gazdasági hasznukon túl nem elhanyagolható környezeti kockázatot is jelentenek. Ezért lenne rendkívül fontos, hogy minél több alacsony költségvetésű, helyi víztározási program is megvalósuljon, törekedve az energiahatékonyságra és a komplex hasznosításra (halgazdálkodás, öntözés, turizmus).

A kis tározókapacitású és költséghatékony víztározókhoz mintaként szolgálhatnak a középkori vízgazdálkodási rendszerek. A történeti elemzések alapján a hagyományos vízgazdálkodásnak hazánkban három fontosabb területét ismerjük.

Fokoktól a tavakig

A középkori eredetű fokgazdálkodást az elmúlt évtizedekben alaposan tanulmányozták. A fokgazdálkodás során az áradmányvizek ártérben történő elosztására és tározására törekedtek. A vízben gazdag tájon pedig komplex tájhasznosítás folyt, melynek alapvető részét képezte az állattenyésztés, a hal- és a nádgazdálkodás is. Ám a 19. században a folyószabályozás átalakította a tájat, ezért napjainkban a fokgazdálkodás lehetőségei korlátozottak. Határozottan hiányzik a társadalmi támogatottság egy nagy, tájszintű „visszarendezéshez”.

A középkori vízgazdálkodás másik formája a csatornák és az ezekhez kapcsolódó árasztásos öntözési rendszerek voltak, melyeknek néhány példáját ismerjük a Rábaközből.
A harmadik terület a tógazdálkodás. Létezéséről régóta tudomásunk volt a levéltári dokumentumokból, de jelentőségét alábecsülték a kutatók. Csupán az elmúlt évek régészeti és környezettörténeti kutatásai mutattak rá arra, hogy sokkal több víztározóval kell számolnunk a középkorban. A lelőhelyek távérzékeléses felderítése, valamint a feltárási és elemzési technikák fejlődése jelentős ismeretanyaghoz juttatta a szakembereket.

Feltáruló historikus tavak

A kormeghatározási technikák segítségével pontosan meg lehet határozni a víztározók építésének és felhagyásának időpontját, melynek segítségével történeti összefüggéseiben vizsgálhatjuk a vízgazdálkodás kérdéseit.

Az ősmaradványok és az üledékek vizsgálata megmutatja a tó vízminőségét, a tavi ökoszisztéma jellemzőit, a vízgyűjtő környezeti változásait, valamint a környező táj hasznosítását is. A régészeti feltárások fényt derítenek a tavak kialakításának technológiájára, például az árkok és töltések építésének részleteire.

Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Régészeti Intézetében dolgozó kutatócsoport sok mesterséges középkori tó környezeti rekonstrukcióját végezte el Benkő Elek régész vezetésével. A tavak mérete, elhelyezkedése, kiépítése és vízminősége igen változatos képet mutat, ezért hasznosításuk is összetett lehetett: voltak közöttük halastavak, tározók és malomtavak is. Jellemzőek voltak a patakmedrek elgátolásával létrehozott völgyzáró gátas tavak, de néha a források vizét vagy a kiszélesedő völgyfők csapadékvizét gyűjtötték tavakba, esetleg meglévő természetes tavakat és lápokat alakítottak át víztározás céljára. A tavak és töltések helyét nagyon gondosan, a terepi viszonyokat ötletesen kihasználva jelölték ki. Míg a tavak egy része csak halak időszakos tárolására lehetett alkalmas, addig más tavak gazdag hínárnövényzettel és vízi állatvilággal rendelkeztek, így biztosítva voltak a halak szaporításának és nevelésének feltételei is.

Ezeréves, használható hagyaték

Az első, középkori halastavak és tározók a királyi és egyházi központok körül jelentek meg, már a 11. században! Később, a 14–15. századtól a mesterséges tavak messze túlterjedtek a világi és egyházi központokon, ami a vízépítéssel kapcsolatos ismeretanyag terjedésére és a bővülő igényekre utal. A 14. és 15. századi víztározók elszaporodása talán a korszak aszályos eseményeivel magyarázható. Levéltári adatok és geokémiai vizsgálatok sora utal jelentős aszályokra az akkori Kárpát-medencében, ami minden bizonnyal ösztönzően hatott a víztározás különböző formáinak elterjedésére.

A török hódoltság alatt a megszállt vidékeken a tógazdálkodás hanyatlásnak indult, Erdélyben azonban – ezzel ellentétben – egészen a 20. századig használatban voltak egyes középkori tavak!

A középkori vízgazdálkodás megismerése nemcsak történeti szempontból fontos, de egyfajta modellként is szolgálhat az alacsony energiafelhasználású és víztakarékos tórendszerek, tározók fejlesztéséhez. A meglévő adatok lehetővé teszik az egykori vízgazdálkodási rendszerek számítógépes rekonstrukcióját, valamint a vízgyűjtők és tavak hidrológiai modellezését is. A középkori víztározók és halastavak a régészeti feltárást és rekonstrukciót követően hasznosíthatóak is, különös tekintettel a történeti vonatkozásokból adódó turisztikai lehetőségekre. Erre nemzetközi példák is akadnak, például Csehország déli részén, Třeboň környékén.