A térképről a nemzetiségi, illetve anyanyelvi adatok és ezzel összefüggésben a nyelvhasználat területisége olvasható le. Európai összehasonlításban – miszerint az államalkotó nemzet nyelvét beszéli a lakosság többsége – az a legérdekesebb, hogy Belaruszban a magát belarusz nemzetiségűnek valló lakosok száma jóval több, mint aki azt állítja magáról, hogy anyanyelve is belarusz. Még drasztikusabb a különbség, ha a belaruszt mint az egymás közötti kommunikációban használt nyelvet vizsgáljuk: csupán az összlakosság 23%-a mondta azt a népszámlálás során, hogy a belaruszt használja a mindennapi érintkezésben. A lakosság jelentős része erre az oroszt adta meg.

Fotó: Bottlik Zsolt

Azok a rajonok, ahol a lakosság többsége a belarusz nyelvet részesíti előnyben (a térkép zöld árnyékolása), leginkább az ország kevésbé urbánus, ény. részében koncentrálódnak. E térségek a kora újkorban szorosabban kötődtek a lengyel hatalmi centrumhoz, sőt, a két világháború között magához Lengyelországhoz tartoztak. Ezek ellenpontját az orosz határhoz közeli keleti területek, ill. a nagyobb városok lakossága képezi, ahol inkább az oroszt használják. A kisebb városokban és vonzáskörzetükben, a „nyelvi átmenet zónájában” korábban a ma már visszaszorulóban lévő traszjankát, az orosz és belarusz elemekből kialakult keveréknyelvet használták.

Mindezek hátterében jelen vannak a korábbi, nyugati, lengyel kultúra hatásai, a szovjet időszakra tekintve pedig a russzifikáció. (De természetesen az is, hogy a keleti területeken és a városokban a szovjet korszak nyelvpolitikájának megfelelően a lakosság leginkább az oroszt használta.)

Az ország gazdasági életében megfigyelhető Oroszország felé fordulás az orosz nyelv használatát erősíti, ez pedig akadályozza a nyelvi alapú különbségek hangsúlyozását, így a nyelvhasználat megmarad egyfajta politikai állásfoglalásként.

Bővebben a témáról ide kattintva olvashat!