– Egyre többen költöznek el a városból, sorra zárnak be a helyiek ellátását szolgáló üzletek, a lakás- és az élelmiszerárak az egekbe szöktek, a motorcsónakok lassan felváltják a hagyományos gondolákat – panaszkodnak a helyiek.

Velence lakossága a II. világháború óta folyamatosan csökken: míg a történelmi városmagot 1951-ben még 175 ezren lakták, ma csupán 60 ezer lakosa van. Az elvándorlás hasonló ütemű folytatódásával e belső terület 2050-re elméletileg elnéptelenedhet. A kitelepülés okai jelentős részben a megélhetési és ellátási nehézségekre vezethetők vissza. A várost majd’ 175 csatorna hálózza be, gépjárműforgalom számára alkalmas utak nincsenek. A közlekedés és a szállítás az egyik legkritikusabb kérdés: mindent csak vízi úton lehet lebonyolítani, ami időigényes és az üzemanyagárak folyamatos emelkedésével egyre költségesebb. Még a legegyszerűbb beszerzésekhez is hosszú utat kell megtenni, kevés a piac és főként a praktikus üzlet, annál több az ajándékbolt, a pizzéria és a bár. Ugyanakkor az ingatlanárak igen magasak, jócskán megéri tehát eladni egy befektetőnek a lakást, és a bevételből a kényelmesebb, szárazföldi hátországba költözni.

Fotó: Holzinger Géza
A NAGY CSATORNA, a Grande Canale két oldalán több mint száz palota sorakozik. Az 1565-ben épített Cavalli— Franchetti-palota egyike a legszebbeknek. Az épületet a 19. században újították fel, velencei gótikus stílusban. Háttérben a Santa Maria della Salute-bazilika emelkedik

Aki nem a vendéglátásból él, azt a Velenceiöböl vízminősége sem csábítja maradásra. A szenynyezés főként a szárazföldi ipari létesítmények számlájára írható, de a megnövekedett kereskedelmi hajózás is a vétkesek között van. A lassú gondolák pedig – közlekedési szempontból – már rég elavultak, ezért egyre nő a motorcsónakok száma. Ezek pedig nemcsak hogy zajosak, hanem a sebességkorlátozások ellenére a szűk csatornákban keltett hullámaik magasan felverődnek a házak falaira, nem könnyítve a helyiek vízi környezettel való, amúgy sem problémamentes együttélését…

Vizesélőhely

Minden második velencei lakos a turistákból él (nem is rosszul), ám a tradicionálisan fenyőcölöpökre épített házak érezhetően süllyednek (pl. az évtizedeken át zajló rétegvíz-kitermelés hatására), és folyamatosan omlik a vakolat, a földszinti lakások falai mindig nedvesek, sok helyütt már használhatatlanok.

Fotó: Holzinger Géza
KÖZLEKEDÉSI DUGÓ. A karnevál idején nemcsak a gyalogosoknak, hanem a vízi úton közlekedőknek is torlódással kell számolniuk

A legnagyobb gondot és aggodalmat azonban a megemelkedő tengervízszint és az egyre gyakoribb áradások jelentik. Míg az 1950-es években csak 7-10 árvízi nap volt évente, ez mára már 50-60 közöttire tehető! Velence a tengerelöntéssel fenyegetett települések első, világhírű vesztese lehet…
Mindez a lagúnafeltöltődéssel és az általános tengerszint-emelkedéssel magyarázható. Nem szabad elfelejteni, hogy a mai meghatározó városkép és a híres épületek többsége a kisjégkorszak deciméterekkel alacsonyabb tengerszintállása idején jött létre. A 14. századtól a 19. század közepéig tartó, változóan hideg időszak aktuális tengerszintje a holland partok fejlődését is befolyásolta, de természetesen Velencében is elsősorban az akkori vízjáráshoz igazodott a városépítés.
A lagúnák városa megmentésén a szakemberek már több mint 40 éve fáradoznak. A probléma az 1966. évi pusztító tengerár óta szerepel napirenden, amikor a tenger vízszintje a déli szél hatására minden korábbi vízállásrekordot megdöntött, hatalmas károkat okozva a műemlék épületekben, és sártengerré változtatva a világhírű Szent Márk teret.
Az árvízi állapotot jelentő magas vízállás (acqua alta) november és április közötti jellegzetesség. Bár elsősorban a mélyebben fekvő területeket (így pl. a Szent Márk teret) veszélyezteti, akár 2 m-rel is a lagúna átlagvízszintje fölé emelkedhet! Kiváltó okai összetettek, de jól körülhatárolhatók: a különösen erős dagályok vize, főként délies szelekkel hajtva és általuk megemelve bejut (komoly víztöbbletként bepréselődik) a turzások közötti kapukon az amúgy is feltöltődőben lévő, sekély lagúnába, ahol ráadásul az ide érkező vízfolyások árvizével is találkozhat. A nyílt tengertől a természetes homokgátakkal jórészt lezárt öbölben aztán nemcsak egy dagály idejéig marad a magas vízszint…
Velence polgárainak mindig is vizesélőhely volt az otthonuk. Alkalmazkodniuk kellett a vizenyős aljzathoz, üledéklerakódáshoz, iszapolódáshoz, vízjáráshoz. Mesterséges csatornákat építettek, átjárókat létesítettek olyan sikátorok megkerülésére, amelyek rendszeresen víz alá kerülnek, pallórendszereket helyeztek készenlétbe, újabban homokzsákokkal védik az értékeiket, és gumicsizmában közlekednek. Ám ezek az alkalmi intézkedések egy mai, nagyobb áradás esetén már nem elegendőek.
A gondokat csak tetézi, hogy a város a múlt században több mint 20 cm-rel süllyedt. A süllyedést alapvetően a laza aljzatból történő, fogyasztási célú városi vízkivétel okozta, ám az utóbbi évtizedekben ezt messze felülírja a szárazföldi ipari és mezőgazdasági létesítmények édesvízigénye. Az intenzív part menti fúrásokat követő vízkivétel miatt tovább tömörödtek a Velence alapjául is szolgáló üledékes vízadó rétegek. Még további veszély az Adriai-tenger északi részén folytatott szénhidrogén-kitermelés, amelynek szintén szerepe lehet a város gyors süllyedésében.

Fotó: Holzinger Géza
A VELENCEI-ÖBÖL LÉTREJÖTTE a nagy hordalékszállítású folyók és a tenger üledékfelhalmozó munkájának, hullámzásának és áramlásainak együttes eredménye. A szigetek és rekesztőturzások létrejöttével a földtörténeti jelenkorban képződött a helyenként 10 km széles lagúna

A Mózes-terv: a vizek szétválasztása

Első pillantásra irreális tervnek tűnhet a Velence környéki lagúna tengeri ki(ill. be-) járatainak lezárása. Ám ilyen létesítmények Hollandia partjainál már születtek az elmúlt évtizedekben.
A cél minden esetben a tenger felől érkező víztöbblet időleges távol tartása a belső, veszélyeztetett vidéktől...

A teljes cikket A Földgömb 2012/1 lapszámában olvashatja!