Allahabadba, az idei Kumbh Mela helyszínére pontosan érkezünk. Indiában a vonatok általában pontosak, ha késnek, három nyelven is bemondják: a helyi állam nyelvén, hindiül és angolul. Így azután a hangosbemondó állandóan szól, ezért senki sem figyel rá. Az éjszakai vonaton aludtunk egy keveset. Amikor a szerelvény befut, csomagjainkkal küzdve kábán vánszorgunk. Hideg van, mindössze 2-3 Celsius-fok. Az állomáson az évtizedes vizeletbűzön kívül senki sem vár ránk. Többhetes levelezés után azt már tudjuk, hogy van szállásunk, és reméljük, hogy a riksás ismeri is a címet. Végre sikerül egy motoros riksást találnunk, aki állítja, hogy tudja, hová igyekszünk. Abban is biztos, hogy beférünk. A jármű fedett, fémtetős. Az út tele van kisebb, de főleg nagyobb kátyúkkal. Kapaszkodunk, a csomagjainkat próbáljuk tartani, a tetőbe időnként jól beverjük a fejünket. A sofőr a ködös sötétségben magabiztosan robog előre.

Fotó: Kovács P. Attila
2-en, több 10 millió ember otthona" />

Van időnk a keresésre

Hirtelen fékezünk a ködből előbukkanó úttorlasznál. A másik oldalán biztonságiak, rendőrök. Kérdően nézünk a riksásra, aki úgy vett fel, hogy szálláshelyünkig szállít. Itt viszont azt állítja, hogy ezen a ponton túl nem lehet behajtani, mert ez már a Kumbh Mela sátorvárosa. Kissé bizonytalanul kászálódunk le. Átnézünk a sorompón túlra, a lassan előbukkanó, hatalmas területre. Sátortábor – de melyik a mi helyünk…?
Pillanatokon belül vagy 8-10 ember vesz körül, ám nem akad, aki felvilágítással szolgálna. Parázs vita alakul ki. Vannak, akik azt javasolják, induljunk el gyalog, mert csak öt perc. Abban biztosak lehetünk – nem először járva Indiában –, hogy ez a séta nem öt perc. Mivel az idei ünnepség 55 napig tart, így szerintük még van időnk megtalálni sátrunkat. Sikerül felhajtani egy másik riksást. Igen, ő pontosan tudja, hová kell menni. Az első is ezt mondta. Bár az indiaiak hozzászoktak a zsúfoltsághoz, a szemlélődő tömeg nem kis csodálatára, bepréselődünk a riksába.

Fotó: Kovács P. Attila
A PONTON HIDAK – A két part közötti forgalmat 17, hatalmas „bojlerekre” állított híd biztosítja

Közben majdnem kivilágosodik. Azért tart olyan sokáig, mert a sátorváros a Gangesz homokos árterületére épül. Ilyenkor, január-februárban hideg van, és sok embernek még sátra sincs, s ők egész éjjel kis tűzrakások körül ülnek. A Gangesz hordalékából kihalászott, tűzre dobott fadarabok nedvesek, ezért rettenetesen füstölnek, homályba burkolják a reggelt.

Sátorváros

A megelőző készülődés, az utak, villamosság, víz, szennyvízelvezetés szervezése hónapokat vesz igénybe. A több mint 300 millió embert egész évben élelemmel ellátó Gangesz ilyenkor száraz árterén 10 kilométer hosszan és ugyanilyen szélességben, sakktáblaszerűen alakítják ki a 14 szektorra osztott települést. Az állandó híd mellé még 17 pontonhidat fektetnek. A hidak mindegyikén egyirányú a forgalom. A sátorváros 14 alkalmi kórházában 240 orvos ügyel állandóan. Naponta 80 millió liter ivóvíz fogy és 40 ezer illemhelyen folyik el. 156 kilométer utat alakítanak ki: az útburkolat az árterület homokjára fektetett, centivastag vaslemezeket jelent, amit naponta kétszer locsolnak, hogy ne legyen akkora a por. Az utak szélén 770 kilométernyi villanyvezetékről 22 ezer lámpa világít. A főutcákat apró közök kötik össze. 550 kilométer vízvezeték szolgáltat ivóvizet. A főutakon naponta kétszer végigdöcög egy kukásnak kinéző kocsi, amiből befújják a várost valamilyen fullasztó, szúnyogirtó köddel a malária ellen. A település nyugalmát 30 ezer rendőr és katona biztosítja. De nyugalomról nehéz beszélni, mivel a több tízmilliós tömegben állandó a zaj. A sátorváros látványra olyan, mint egy vidámpark. A guruk sátrait villogó, színes neonfények világítják meg, hatalmas hang­­­­fa­lakból bömböl a zene.

Fotó: Kovács P. Attila
A SZÁDHUK EGY CSOPORTJA – A vándorszerzetesek, a szádhuk tízezrei India minden részéből érkeznek

A riksás a 17 hídból már vagy a hetediken robog át. Azt már rég elveszítettük, hogy melyik oldalról melyik oldalra. Minden ellenőrző pontnál elkéri a táborunk címét tartalmazó papírt. Így kiderül, hogy nemcsak azt nem tudja, hol ez a tábor, de olvasni sem. Legalább ismerkedünk a környékkel. Sátorvárost nézünk. A főutak mellé állították fel a legnagyobb, leghíresebb swamik, a szent emberek óriási sátrait. Ezek az előadótermeik. A sátrak most üresek, napközben a szentek is pihennek.

Fotó: Kovács P. Attila
A SZÁDHUK EBÉDJE – Mindennap más a vendéglátó. A leghíresebb Swamik sátraikban naponta 3-6000 szádhut ebédeltetnek meg

Már több órája cikázgatunk. Bár még kicsit korai, de már majdnem kiismerjük magunkat. Az biztos, hogy jobban, mint a riksás. Amikor ötödszörre áll meg ugyanannál a rendőrnél, aki először jobbra, azután balra, ezt követően északra, majd délre mutatott – most tényleg elgondolkodik. Ám épp akkor ér mellé egy helyi lakos. Ő magabiztosan mutat az egyetlen olyan irányba, amerre ennél az útkereszteződésnél még nem jártunk. A vasútállomásra 6.10-kor érkeztünk, most 10.45 van.
A riksás a megállapodott ár többszörösét kéri, mondván, az út sokáig tartott. Igaza van. És végre megérkeztünk.

A teljes cikket A Földgömb 2013. októberi lapszámában olvashatja!