Mi, mind kínaiak vagyunk!

Tajvan szigete mégis elválaszthatatlan a kínai kultúrától. A Kínai Népköztársaság, Hongkong, Makaó és Tajvan (azaz a Kínai Köztársaság) egyaránt a történelmi Kína szerves része. A „mainland Chinese” (a népi kínai), a hongkongi, a tajvani és az „overseas Chinese” (tengerentúli diaszpórák) egy­aránt a kínai identitástudat különböző megnyilvánulásai. Ahogy a Kantoni Egyetem földrajzprofesszora – tajvani kollégámat felbőszítve – mondta: „Mi, mind kínaiak vagyunk!”.

Fotó: Karácsonyi Dávid
A Csang Kaj-sek emlékcsarnok környéke, Tajpej reprezentatív központja. A II. világháború utáni negyvenéves, véres leszámolással induló Kuomintang-diktatúra emlékei mindmáig jelen vannak, bár a legtöbb Csang Kaj-sek-szobrot a történelmi szembenézés után mára eltávolították

A Tajvant benépesítő kínaiak legkorábbi elődei három évszázada érkeztek a túlnépesedő szárazföldről, főként Fucsienből és Kantonból az akkor még polinéz bennszülöttek lakta szigetre. Az olcsó kínai munkaerőt először a holland gyarmatosítók hozták be, nem sejtve, hogy a lázadó Koxinga hadúr alig negyven év múlva lerázza majd a gyarmati igát. Ezután a sziget kétszáz évre – egészen a 19. század végi japán megszállásig – a Kínai Birodalomba tagozódott, mintegy megnyitva az utat a kínai bevándorlók előtt a cápáktól hemzsegő „Halál-szoroson” át. A legutolsó nagyobb betelepülési hullám az 1940-es évek végére esik, amikor a Csang Kaj-sek vezette Kuomintang-kormány Kína teljes aranytartalékával együtt Nankingból Tajpejbe menekült. Ekkor már nemcsak a Tajvani-szoros túloldalán lévő tartományokból, de más területekről is nagyobb számban érkeztek kínaiak – zömmel a Kínai Köztársaság politikai és gazdasági elitjének képviselői. A fél évszázados japán megszállás idején szocializálódott, a frissen megszerzett függetlenségüket féltő tajvani és az újonnan érkező szárazföldi kínaiak közötti feszültség 1947. február 28-án tömegmészárláshoz, a „2-28-as” incidenshez vezetett. A Kuomintang erői ezután végleg magukhoz ragadták a hatalmat. A bevezetett szükségállapot egészen az 1980-as évekig elvette a lehetőséget a demokratikus kibontakozástól – ami a szárazföldi Kínában persze mindmáig várat magára.

Tajvan – vagy Kínai Köztársaság?

A népi Kínától független, ám Japán és az USA árnyékában zajló fejlődés sajátos kulturális egyveleget teremtett. A konfuciánus kínai hagyományokat itt nem a kulturális forradalom vihara, hanem a Nyugat és Japán kulturális nyomása puhította fel. A japán megszállás idején végrehajtott társadalmi-gazdasági modernizáció okán a japánokat – a koreai helyzettel ellentétben – inkább a tisztelet övezi. Sok japán szokás a helyi kultúra szerves részévé vált. A ma már modernnek tűnő, az iPadok és iPodok virtuális világában élő, Hello Kitty-függő tajvani társadalom számos vadhajtást gondoz, amelyek legvadabbika talán a világsajtót is bejárt, tajpeji WC-étterem. De ezen túl is számos jel mutat arra, hogy a tajvaniak lelkük mélyén nehezen birkóznak meg a gyors változásokat hozó elmúlt évszázaddal.

Fotó: Heiling Zsolt
A World Trade Centerben, nem messze a Taipei 101-től, nagy tételben keresik gazdájukat a tajvani elektronikai termékek a világ egyik legnagyobb elektronikai vásárán

A célirányos és gyakorlatelvű oktatási rendszer kevés figyelmet szentel a történelmi és földrajzi ismeretek elmélyítésének, ami csak még nehezebbé teszi az identitáskeresést. A köztársasági Kína hagyományai eltorzult formában élnek tovább a szigeten. Például az 1911-es kínai, Szun Jat-szen-i polgári forradalom évfordulóját, október 10-ét igen sokan Tajvan „szülinapjaként” értelmezik, bár a dátumnak („11–10–10”) semmi köze a szigethez, azon túl, hogy az 1940-es évek vége óta itt él tovább a 1911 októberében még a „szárazföldön” megalapított Kínai Köztársaság. (1911-ben a sziget ráadásul nem is tartozott Kínához, akkor Japán része volt.)

Fotó: Karácsonyi Dávid
Tajpej legrégibb temploma, a Longsan-templom megtelt látogatókkal az újév alkalmából

Párhuzamosan van jelen a pici Tajvan, mint önálló állam és a hatalmas Kínai Köztársaság, mint az egész Kínát, sőt még Mongólia területét is – a saját de jure felfogásukban – lefedő államalakulat (ahogy ez 1911-ben volt), figyelmen kívül hagyva az 1949 óta létező Kínai Népköztársaságot, amely 1971 óta ráadásul már egész Kínát képviseli az ENSZ-ben és a Biztonsági Tanácsban.

Hagyományok és gyökértelenség

A helyiek inkább csak elszenvedői Kína modern történelmének, míg valójában ők maguk is csupán alig pár száz éve érkezett bevándorló kínaiak, azaz kínai­ságukat egyszerre élik meg pozitív és negatív értelemben is. Annak ellenére, hogy egyes kínai hagyományok tovább élnek, a helyi közösségek nem sokkal régebbiek, mint akár San Francisco vagy épp Jakarta kínai negyedei, ezért évezredes emlékeket ne is keressünk Tajvanon. Tajpej legrégebbi templomát, az alig háromszáz éves Longsan, azaz sárkány-hegyi templomot fucsieni betelepülök építették. A városok és falvak arculata a modernitást és a kínai pragmatizmust tükrözi – működjön a funkciójának megfelelően és olcsó legyen, az esztétikum már kevésbé névadó. Az ország gyors meggazdagodása ellenére is szembetűnő a leszakadó rétegek jelenléte, bár nem olyan nyomasztó szinten, mint a harmadik világban.

Fotó: Karácsonyi Dávid
Lampionsor a Longsan-templomban

A tradíciókat persze – a tengerentúli diaszpórákhoz hasonlóan – nagyon is őrzi a helyi társadalom. A holdújév, a lampion, a sárkányhajó vagy épp a Hold-ünnep éppúgy él itt is, mint akár Manila kínai negyedében.

A teljes cikket A Földgömb 2014. január-februári lapszámában olvashatja!