Elhagyva a Bécset elkerülő autópályát, pihenőhelyként egy hamisítatlan kisvendéglőt veszek célba. Az ajtón belépve az illatok gyermekkori grazi nyaralásaim emlékét idézik. Stájer akcentusommal kérek is gyorsan – kakaó helyett – immár egy kávét. A pultoslány válaszol is németül, majd földgömbös pólómra pillantva lebuktat: „Magyarok vagytok?” A kávé mellé édesség helyett így hát keserű vendégmunkáséveinek történetét kapjuk: „Már síterepen is voltam felszolgáló, de utálom a hegyeket!”. Alpesi rajongásom hamar tovább is űz célunk, az Ötscher-Tormäuer Naturpark felé

Bár Velence jól ismert, szimbolikus evezős csónakjai mind felépítésükben, mind funkciójukban markánsan eltérnek a brit keskenyhajótól (narrow boattól), de a párhuzam már csak azért is élő, mert mindkét vízi közlekedési forma nagy múltú, és úgy tűnik, népszerűségük a 21. században is töretlen, csak épp teljesen más formában, mint hajdanán.

Sikátoros útvesztők, konténerboltok, olcsó tömegáru és a remény, hogy itt valóban minden beszerezhető. És persze rém- és álhírek. A „kínai piac” bódéi és az összetákolt standok roskadoznak az árutól. Az eladók egy része unottan nézelődik, vagy az édes-savanyú levesét kanalazza, míg mások mahjongoznak vagy a kínai CCTV műsorát figyelik. A vásárlóközönség pedig jól türközi Budapest szociokulturális összetettségét

Kőrösi Csoma Sándor a mai napig az egyik legszerényebb, legkevésbé megosztó, legkevesebb indulattal, ugyanakkor a legnagyobb megszállottsággal kutatott és rajongott figurája lenne a ”Világraszóló Magyarok Klubjának” — ha lenne ilyen társaság. Százszámra akad jól képzett, felkészült, de pályát tévesztett, önjelölt követője is, akik egy sokszínű, rendezetlen képen próbálnak finomítani a maguk módján.