A FÖLDGÖMB

A Kárpátok sárkánya - Új medvekultusz Magyarországon

A medvéknek mindig is kiemelt szerep jutott az emberi kultúrában. Elég csak arra gondolnunk, hogy a mackók valószínűleg még napjainkban, a transzformer és pokémon korában is bízvást a legkedveltebb gyermekjátékok közé tartoznak. Azt pedig, hogy a múltban ez egészen biztosan így volt, számtalan vásárlási kimutatás is igazolja. A lélektannal foglalkozók szerint az álomban megjelenő medvealak a szülőt, főképp az apát, így az erőt, a biztonságot, a támaszt és a védelmet (vagy az arra való vágyat) szimbolizálja. Számos nép hiedelemvilágában még ma is afféle ősapaként, ősszülőként szerepel. Ha csak a közelmúltra tekintünk, a medve (és itt elsősorban a barna medvéről van szó) kultikus tisztelete az északi népcsoportokra jellemző. De régmúltbéli szerepét hazánkból is kimutatták

Az a kor és az a medve azonban jelentősen különbözött a maitól. A jégkorszakról beszélünk, annak is a legutóbbi eljegesedési eseményéről. A szóban forgó medve pedig egy mára kihalt faj, a barlangi medve (Ursus spelaeus). És úgy tűnik, hogy egy kutatókból, közművelőkből és oktatókból álló csoport éppen azon igyekszik, hogy ez a kultusz újra elterjedjen hazánkban, legalábbis egy évig, 2017 folyamán…

A medvekultusz gyökerei

A pattintott kőkorszak (paleolit) ősembere, vagyis a Neander-völgyiek és a modern emberek, azaz a „sapiensek” is egy korban, egyazon területen éltek a barlangi medvékkel. Számos ősemberi táborhelyről kerültek elő az Ursus spelaeus maradványai. A barlangi medvék részben zsákmányállatai, részben vetélytársai voltak az ősembernek. Mindkét faj mindenevő volt, mindkét faj (sokszor felváltva) lakta a barlangokat, tehát mind a táplálékszerzésben, mind az élőhely tekintetében időről időre egymásba ütköztek, aminek nemegyszer konfliktus lett a vége. Ez pedig vagy a medve vagy az ember halálával járt.

CSINÁLD-MAGAD-SÁRKÁNY Johannes P. Hain levelei és rajzai nyomán 1672-ben, majd a rá következő évben két cikk is megjelent a lipcsei „Miscellanea curiosa...” című folyóiratban a Kárpátok sárkányairól. E leírások főként barlangi medvék csontjai alapján készültek, de más jégkorszaki élőlények maradványait is tartalmazták. Az eredeti ábra felett a Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményében őrzött kérődzőfogakból, oroszlánkaromból, medvekaromból, medvefogakból és medvekoponyából ma összerakott „sárkány” látható


A Homo sapiens sok barlangimedve-ábrázolást hagyott ránk: barlangrajzok, kicsi medveszobrocskák őrzik az állattisztelet nyomait. Franciaországban és az Alpok számos barlangjából is kerültek elő ilyenek, emellett néhány helyről átfúrt szemfogakat és karmokat is ismerünk, amelyeket minden bizonnyal nyakláncként hordtak elődeink. A bükki Istállóskői-barlangból több tízezer medvekarom, végtagcsont, fog, állkapocs és koponya mellett előkerült egy medvebocs combcsontja amit több helyen is kilyukasztottak, és kiderült róla, hogy meg lehet szólaltatni, azaz hangszer vagy jelzősíp szerepét töltötte be!
A kutatók sok helyütt találtak barlangimedve-maradványokat gyanúsan szabályos elrendeződésben, s feltételezték, hogy az ősemberek megkülönböztetett figyelemmel helyezték el a csontokat, koponyákat. Persze néha az is bebizonyosodott, hogy nem minden „gyanús” lelet utal tervszerűségre vagy emberi tevékenységre. A tüzetesebb vizsgálatok során némely esetben rájöttek, hogy csak véletlenül, az üledék mozgása, az egykori patakok vizének sodrása vagy barlangomlás rendezte össze a csontokat úgy, hogy az így kialakult együttes különlegesnek tűnt. Például a bükki Kőlyuk-barlangban talált, egymásnak orral szembeforduló három koponyáról ma már úgy gondoljuk, hogy nem az ősember kultikus tevékenységének emlékét őrzik, csupán véletlenül keveredtek így egymás mellé.

Sárkányanatómia

Ugorjunk előre jó pár ezer évet az időben, a középkorba és az újkor első felébe! Akkoriban egy másfajta hiedelem alakult ki a barlangi medvével, egész pontosan annak félreértelmezett maradványaival kapcsolatban. Európa számos országában véltek akkoriban sárkányokat látni, és úgy gondolták, hogy sok barlangból elő is kerültek a szárnyas vagy csúszómászó démonok testrészei, csontjai. Nem véletlenül ragadt rajta ezeken az üregeken például a Sárkány-lyuk vagy Sárkány-barlang elnevezés. A Mecsekből például Drachenbrunn (azaz Sárkány-kút) megjelöléssel több barlangimedve-fosszíliát is őriznek a Magyar Természettudományi Múzeum Őslénytani és Földtani Tárában.

NAGYOBB ÉS MÉG NAGYOBB Több mint kétméteres testhosszukkal és 400-500 kg súlyukkal a legnagyobb hím barlangi medvék mérete a mai jegesmedvékével vetekszik, de az biztos, hogy nagyobbak voltak, mint az eurázsiai barna medve (a képen egy kitömött példánya látható). Gasparik Mihály egy barlangimedve-koponyát tart abba a magasságba, ameddig ez az állat fel tudott volna ágaskodni


Magyarországon az idő tájt valószínűleg a Kárpátok barlangjaiból gyűjtötték a legszebb maradványokat, így ezekről szólt a legtöbb híradás, mendemonda. Johannes Patersonius Hain porosz származású katonaorvos és természetbúvár levelei és rajzai nyomán 1673-ban, majd a rá következő évben két cikk is megjelent a lipcsei természetrajzi és orvostudományi érdekességeket bemutató „Miscellanea curiosa…” című folyóiratban a Kárpátok sárkányairól. Ennek hatására gyökeresedhetett meg az akkori köztudatban a kárpáti sárkány fogalma. A Hain által készített (többnyire részletes, de helyenként kissé elnagyolt) táblametszet alapján ma már tudjuk, hogy a sárkány valódi receptje egy barlangi medve koponyája, két szemfoga, egy barlangi oroszlán karma, valamint egy kérődző állat őrlő- és metszőfogai, amit a kiesett medvefogak helyére tömködtek...

A név kötelez?

Később, mikor a természettudomány oldaláról is elkezdtek foglalkozni az ilyen „sárkánycsontok” vizsgálatával, sikerült kimutatni, hogy ezek az állatok jórészt ma élő rokonaikhoz hasonló, de nagyobb termetű medvék voltak. Mivel a legtöbb maradvány barlangból került elő, 1794-es tanulmányában a lipcsei Johann Christian Rosenmüller az Ursus spelaeus, vagyis magyarul a barlangi medve nevet adta a fajnak. Ebben az esetben kijelenthetjük, hogy az állat valóban kiérdemelte a nevét, hiszen se szeri, se száma az olyan lelőhelyeknek, ahonnan a magzatoktól és az újszülött bocsoktól kezdve, a felnőtt állatokon át, az igen vén példányokig bezárólag az egész életkorpaletta kimutatható, igazolva, hogy (legalábbis életük bizonyos szakaszaiban) e medvék tényleg a barlangban laktak.
Más a helyzet azonban például a barlangi hiénával (Crocuta crocuta spelaea) és a barlangi oroszlánnal (Panthera spelaea). Ezek szintén az utolsó eljegesedési időszakban, évtízezredekkel ezelőtt voltak gyakoriak, vagyis kortársai a barlangi medvéknek. Bár sok maradványuk valóban barlangokból került elő, a legtöbb esetben úgy tűnik, vagy időszakos patakok, esőzések mosták be őket, vagy az ősemberek vitték oda, miközben e fajok kint éltek a nyílt területen.

NYAKÉKREVALÓ E metszőfogakat szemlélve nem kétséges, hogy eleink dicsőséggel hordhatták nyakékként bármelyiket – bár pont ezeket a medvén kívül nem viselte senki… lelőhely: Kiskevélyi-barlang, Pilis

A teljes cikket A Földgömb 2017. áprilisi lapszámában olvashatja!

Szöveg és kép: Gasparik Mihály–Virág Attila

Qatar 20161219
Felfedezők napja 2017