A nyugati határszélen fekvő tájegység és nemzeti parkjának neve összeforrt a szelíd lankák, gombákban gazdag erdők, vadvirágos, lepkékben dúskáló rétek mozaikjai alkotta tájképpel, a szerekkel, ősi templomokkal. Noha napjaink embere számára nagyon természetes állapotúnak tűnik a vidék, valójában a táj általunk ismert és szeretett képét az őrségi ember alakítja gazdálkodásával – mintegy ezer éve

Az Alföld lapos, az Alföld unalmas, szántóföld az egész, a puszta szó is azt jelenti, hogy nincs ott semmi. Ezek a leggyakoribb előítéletek nagy síkságunk tájképével kapcsolatban. Az itt élő emberek mégis szeretik, nehezen szakadnak el tőle. Mert az Alföld ugyan lapos, de egyáltalán nem unalmas!

Sosem voltam múzeumba járó típus. Ha mégis jegyet váltottunk, viszonylag gyorsan haladtam a termekben, ritkán fordult elő, hogy valami önmagában megragadott, a kiállítási tárgyak melletti kis táblák elolvasása is a feleségemre maradt.

Ha az azerbajdzsáni fővárosból, a Kaszpi-tenger menti Bakuból a partvidéket követve északnyugat felé indulunk, egy óra múlva már feltűnnek a Kaukázus vonulatai. A Keleti-Kaukázus lábánál járva csapadékszegény, száraz sztyeppen haladunk. Az ország területén 4000 m fölé emelkedő (Bazardüzü 4466 m) fővonulat még messze van, de a nagy hegyvilág előhegyei is rejtenek különleges helyszíneket. A Xizi (Khizi) régiót elérve ezek egyike a Candy Cane-hegység. E név egy angol utazótól származik, nem is hivatalos, de a turizmusban gyorsan elterjedt. Ráadásul nem is hegyvidék, hanem egy hegylábi dombság és az angolszász világban népszerű, klasszikus „karácsonyi botnyalóka” (candy cane) mint névadó sem épp azeri motívum...