„Ready for departure”. Már repülünk a Nyárád mente felé, amikor a CTSW UL sportrepülőgép rádiójából ismerős hang, Nagy Tamás jellegzetes, nyugalmából soha ki nem zökkenthető beszéde hallatszik. Jelzem Siminek, azaz Simion Campeannak, az UL-gép vezetőjének, hogy a menetrend szerinti járattal épp az egyik otthoni pilótám készülődik a marosvásárhelyi felszállásra. Eszembe jutnak közös hazai repüléseink, a rengeteg együtt fényképezett lelőhely és persze az erdélyi táj markáns különbségei, amelyek más módszereket igényelnek és más eredményeket hozhatnak, mint az otthon közel két évtizede folyó kutatásaink
- Kapcsolódó termék: 158
A dereglye hangtalanul siklik a csatornán, a félhold fehéres fényénél éppen csak kivehetőek a felszínt borító vízijácint duzzadt levelei, amelyek közé csónakunk nyílegyenes, sötét csíkot fest. Fejlámpáink fényében a kajmánok szeme körös-körül tucatnyi kék, lila és vörös gömbként csillog a vízben. A kormányos hátulról megveregeti a vállam, és jobbra mutat, a bozótosba, ahol egy másfajta, sárga szempár világít. Pulzusom felgyorsul, és a kezem közt vékony, sípoló hang jelzi, hogy a vakurendszer feltöltődött, használatra kész.Jaguárok után járunk, de napok óta nem láttunk egyetlen nagymacskát sem. Ez lenne a pillanat?
Akármennyire is kerülni akarod, viszonyítasz! A saját városi életedet az ő vidéki létükkel. Nincs benne semmi különös. Emberek, akik falun laknak. Romániában. Kissé az isten háta mögött – minden szempontból. Nem tudják pontosan, mit jelent csángónak lenni. Nem tudják, mit jelent magyarnak lenni, vagy románnak. Egy biztos: katolikusok. Hamarabb mondják ezt magukról, mint a magyarrománcsángó szöveget. Fogalmuk sincs, mi az. Nem beszélnek feltételes módban. Nem mondják, hogy kéne. Legalábbis nekem nem. És azért az számít, hogy nem panaszkodnak a városból érkezőnek. Hanem azt mondják: van. Ló, ökör, föld, víz, két láb, két kar, ujjakkal. Néha egyikből-másikból kevesebb. Azt mondják, hogy nem számít, hogy épp nincs víz, mert május óta nem esett. Csak a falu kútjából tudnak inni. Nem számít, hogy kevés a termény. Nem számít, hogy a gyerekek valahol Olaszországban, Afrikában – mindenesetre olyan helyen dolgoznak építőmunkásként, amit még csak elképzelni sem tudnak. És az sem, hogy nem látták a legkisebbet már vagy négy éve. Nem mondják, hogy bárcsak itt lenne! Azt mondják, nincs itt. Punktum. Csak egészség legyen, nem?
Hazatérésünket követően egy hétig nem tudtam rendesen aludni. A látottak, az élményanyag rendkívül megterheltek, és a folyamatos megfigyelést sem volt könnyű elfelejteni. A napjainkban is virágzó totális kommunista diktatúra keménységéről árulkodik, hogy az lényegesen szigorúbb a Rákosi-éránál, és míg utóbbi „mindössze” néhány évig tartott, Észak-Koreában már több mint fél évszázada, hatvan éve szedi áldozatait
Támogatóink, együttműködő partnereink
