Ha egy itthoni beszélgetésben szóba kerül a „Feneketlen-tó”, akkor sokan bizonyára a budapesti, XI. kerületi tóra gondolnak. A névhez ugyanakkor sokkal jobban passzolna a Bajkál, melynek első mélységvizsgálatakor, a 18. században még nem tudták megmérni az alját, tehát tényleg feneketlennek tűnt! Később aztán be is bizonyosodott, hogy egyenesen a Föld legmélyebb tava (1637 m), de felszínének kiterjedésével is igen előkelő helyet foglal el a tavak ranglistáján (7.) nem beszélve óriási vízmennyiségéről, mely bolygónk édesvízkészletének ötödét adja. Nem túlzás a legek vizének nevezni, mint ahogy régi kínai neve: Po Haj – „északi tenger” is helytálló, legalábbis abban a tekintetben, hogy felülete nagyobb, mint a Márvány-tengeré (vagy éppenséggel Belgiumé!), benne pedig kevéssel több víz hullámzik, mint a Balti-tengerben! A Bajkál-tó különlegességét ugyanakkor nemcsak méretei, hanem a világtól való elzártsága (Moszkvától több mint 5000 kilométerre keletre, Pekingtől 1200 kilométerre északnyugatra) is adja, ami sajátos misztikumot kölcsönöz számára

Dél-Tirol vagy Katalónia kiváló példái a sajátos arculattal és történelmi-kulturális hagyományokkal rendelkező régióknak. Kelet-Közép-Európában az országon belüli területi elkülönülés mindig nehezebben ment, ahogyan ezt a székelyföldi, a morva vagy a sziléziai autonómia esete is mutatja. Ám a kelet-európai rendszerváltások után a helyi mozgalmak szerepei felértékelődtek. Szilézia – ahol lengyel, német és cseh hagyományok keverednek – az utóbbi években egyre inkább önmagára talál. A világosan megfogalmazott, egyértelmű önmeghatározást elváró külvilág előtt azonban maguk is gyakran bajban vannak…

Ha pusztán az elhelyezkedése alapján ítélünk meg egy helyet, akkor a klasszikus európai turizmusfelfogás szerint egy nyugati utazónak valószínűleg nincs oka leszállni a transzszibériai vasútról Moszkvától több mint 8200 kilométerre keletre (de Vlagyivosztoktól is mintegy 1000 kilométerre). Ám amikor Oroszország egyik távol-keleti, se gazdaságilag, se népességileg nem különösebben kiemelkedő városába begördül a vonatunk, a többi szibériai városhoz képest szokatlan különbségre lehetünk figyelmesek. A pályaudvaron nemcsak a megszokott cirill betűs felirat látható, hanem mellette héber betűkkel is olvasható a város neve, a pályaudvarról kilépve pedig egy óriási, díszes menóra fogad!

Afganisztán keleti határvidékén az ország testéből egy különös, csaknem 300 km hosszú, vakbélszerű nyúlvány türemkedik ki, ami kissé északkelet felé tartva a kínai határig ér. Ez a híres-hírhedt Wakhan-folyosó, ami előbb volt politikai fogalom, mint földrajzi elnevezés

Vlagyivosztok. A szó a legtöbbünknek még a 21. századi globális világban is különlegesen cseng. Az európai országok méreteiben gondolkodó nyugati ember számára szinte felfoghatatlan, hogy a Balti-tenger-parti Szentpétervárral átellenben, onnan majd’ 10 000 kilométerre, a Csendes-óceán partján, a kínai és az észak-koreai határ közvetlen közelében is még ugyanannak az országnak a távoli, sejtelmesnek tűnő végein járunk.







Már a város neve is sokatmondó: a Vlagyivosztok (vladei vostokom) szó jelentése ugyanis jól tükrözi a 19. századi orosz ambíciókat: „Uralkodj Keleten!”. Ugyanakkor már a repülőn ülve, majd még inkább a városba befelé robogó marsrutkából (iránytaxiból) kitekintve egyre több keleti arc és jobbkormányos japán autó tűnik szembe, így a „legészakibb kínai város” kitétel sem tűnik légből kapottnak. Joggal merül fel tehát: valóban Vlagyivosztok uralkodik-e a Keleten, avagy a 21. században ez már nem ilyen egyértelmű?

Hirtelen fekete öltönyös biztonsági őrök sorfala emelkedik fel mellettem, szinte a semmiből. Egy sötétített üvegű luxusautó gurul be a Simon Bolívár térre, rendőrök és katonák szoros gyűrűjében. Az ajtó kinyílik, a testőrök szorosabbra húzzák védőfalukat és egy alacsony, szemüveges úr bukkan elő, sildes sapkával a fején: Rodrigo Londoño Echeverri, alias Timochenko. Kolumbia legrettegettebb gerillavezére megérkezett Bogotába.

A hercegovinai Mostarról sokféle képzettársításunk lehet: a balkáni kisváros képe, amely a 19–20. század fordulóján Csontváryt is megihlette, vagy ahol a közép-európai szemnek szokatlan kulturális sokszínűség fogadja a mai napig a modern kor utazóit. De eszünkbe juthat a Jugoszlávia földbomlását kísérő borzalmas háború is, és azok a képsorok, melyeken a város jelképének számító Öreg híd lerombolását láthatjuk. A híd – amely nyugat-európai anyagi, valamint tevékeny magyar közreműködéssel épült újjá – azóta is a különböző kulturális gyökerekkel rendelkezők békés egymás mellett élésének szimbóluma. De vajon így gondolják-e a háború alatt még egymás ellen harcoló mostariak is? A háború óta megjelenő és minden szinten érzékelhető szembenállás tapasztalata nem írja-e felül a békés egymás mellett élés elképzeléseit és a globalizált világ multikulturális voltába vetett hitet? Most nemcsak a jelenkori társadalmi törésvonalak történeti gyökereit, hanem ennek érzékelhető jelenségeit is megmutatjuk egy virtuális mostari séta során

Oroszország megkerülhetetlen szereplője a híradások politikai rovatainak. A Szovjetunió összeomlása után válságos korszakot élő állam a 2000-es évek elejétől fokozatosan erőre kapott, és a társadalmi stabilizálódás és gazdasági megerősödés mellett az egykori cári, majd szovjet birodalmak örököse ismét nagyhatalmi babérokra tör. Ezt a történelmi hagyományok és a stratégiai szempontok is serkentik. A szándék valóra váltását lehetővé tevő gazdasági és katonai erő alkalmazását az orosz „érdekeltségek” legitimálhatják: az egyik ilyen az anyaországon kívül élő orosz kisebbség

A délszláv háborút követően azt hihettük, hogy Európát (és főleg Magyarország tágabb térségét) egy időre elkerülik a fegyveres konfliktusokkal járó határváltozások. Aztán a 2014-es ukrajnai események ismét megmutatták, hogy jócskán vannak még le nem játszott ügyek. Nem véletlen, hogy sokan már a térképek újrarajzolását vizionálják. Ugyanakkor a legkreatívabb határhúzogatások is elbizonytalanodnak Ukrajna rendkívül vegyes etnikumú délnyugati szegletében, a Budzsákban, amely az utóbbi 200 évben kilenc hatalomváltáson esett át...

A szerző – arab szakot is végzett fotográfusként – végigkísérte az „arab tavasz” történéseit, és a kairói Tahrir tér eseményein is jelen volt. Amikor hazánkat közvetlenül is elérte a menekültválság, kamerájával – mint oly sok hazai fotós – ő is a forró helyszínekre indult. Egy külföldi menekültsegítő szervezet megbízásából nemcsak itthon, hanem a görögországi Idomeniben, Szerbiában, Ausztriában és Jordániában is dolgozott. A bicskei menekülttáborba egyedüli fotósként engedték be. Sokakkal ellentétben nem az események középpontjába akarta vetni magát, nem közeli, nagylátószögű, hatásvadász drámai felvételeket látunk, hanem külső szemlélőként, távolságot tartva készített képeket. Egy lépéssel messzebbről, megfigyelőként keresi a válaszokat. Munkájának célja a megértéskeltés – hogy a fotográfia is hídként működjön a két, egymásnak feszülő világ között...

A beszámolókból, internetes magazinokból, blogokból azt gondolhatnánk, hogy Észak-Korea már-már a sötét turizmus (dark tourism) terméke, egy csalogató brand. Kétségtelen, hogy az utóbbi években külön iparág települt arra, hogy Észak-Korea sajtó által „feltuningolt” mindennapjait, a sztálinista show-t egyre közelebbről láttassák a fogyasztókkal. Az üzlet óriási, haszonélvezői között pedig nemcsak a phenjani rezsim, de a szomszédos Dél-Korea vagy Kína élelmes utazási irodái is ott vannak

A kurd peshmerga szó jelentése: „aki szembenéz a halállal”. Irakban a peshmerga-erők felelősek a kurd területek és lakóik biztonságáért

Írásunk középpontjában nem a csernobili baleset 30. évfordulója alkalmából unalomig ismételt halálos sugárzás, sőt nem is a biztonságos atomenergia felmagasztalása áll!

A legendás Donbasz-régióban – melynek kialakulását Donyeck központtal a környék szénvagyona tette lehetővé – két kis marionett-„népköztársaság” jött létre a szemünk láttára

A híradásokban ma mindennapi témává léptek elő a világszerte megtalálható biztonsági kerítések és falak

Koszovó és a koszovói albánok sorsa talán sohasem képezte annyira a magyar mindennapok részét, mint manapság, ugyanakkor a déli országhatáron tömegesen feltartóztatott migránsok csoportjai csupán egy szeletét képezik a koszovóiak vándorlásának

Namie, Futaba, Tomioka – japán kisvárosok, amelyek nevei nem sokat mondanak a hazai olvasó számára. Pedig 2011 márciusában Namie, Futaba és Tomioka is örökre beleégett az atomkor nagykönyvébe – Hirosima, Nagaszaki, Sellafield, Harrisburg és Csernobil mellett

A 2030–40-ben íródó geopolitikai tanulmányok a 2014-es évet minden valószínűség szerint a geopolitika fordulóévének fogják majd tekinteni

A perzselő iráni Nap alatt, a tikkasztó nyári hőségben Iszfahán utcáin gyalogló látogató a megterhelő utazás után étkezőhelyet keres

„Irakba???” – kérdezi megrökönyödve több ismerősöm is, amikor meghallják, hogy ezúttal mi a következő célpontom a Közel-Keleten. „Pontosabban csak Iraki Kurdisztánba, ami azért nem az az Irak” – próbálom megnyugtatni őket, lát­hatóan kevés eredménnyel