A tél túrázás megosztó műfaj. Van, aki alig várja, hogy a tiszta hóillatban, kipirult arccal kapaszkodjon fel egy fagyos csúcsra – ahonnan aztán vagy kristálytiszta égbolt és semmivel össze nem hasonlítható kilátás lesz a jutalma, vagy tejköd. Aztán vannak, akik a telet a forró tea, egy jó könyv és a kandallótűz triumvirátusában látják megdicsőülni. A medve alkatokról nem is beszélek, akik csak a túlélésre hajtanak. Pedig a téli túrák összehangolnak a természettel.

A másfélmillió lépéses út is az első lépéssel kezdődik… Igazából ez technikailag igaz csak, mert mielőtt azt a bizonyos első lépést megtennéd, rengeteg dolog történik, ami ahhoz kell, hogy eljuss a kezdőponthoz és ráléphess az útra. Először is, kell egy elhatározás, aztán kellenek, akik bátorítanak és kell egy csomó alázat, ami a célodhoz vezet.

Léleklegeltetés a Mecsekben



Azt hittem, ez a túra sosem fog összejönni... Először lecsúsztam a jelentkezésről, aztán beteltek a helyek, majd a covid szólt közbe. Aztán durrdefektet kaptunk az M6-oson, amire az autómentős csak annyit mondott – miután nagy szemekkel pillantgatott ránk felváltva, – hogy úgy látszik, az égieknek még terve van velünk. Úgy tűnik, volt is, mert olyan csoda napokat kaptunk a Mecsekben, amelyekért hálás lehetek.

Lassan 12 éve rendszeres vendégek vagyunk a Tisza-tónál. Objektivitást tehát nem ígérhetek. Azt viszont igen, hogy megpróbálok ízelítőt adni a Tisza-tavi hangulatból, és talán magyarázatot arra, hogy - bár a Balatonhoz képest jóval kevesebb program és látnivaló kínálkozik itt - miért térünk vissza, és rángatjuk magunkkal a barátainkat is.

Vacsorameghívásunk van. Hányra érkezzünk? Pittyen a telefonom Dél-Amerika szinte kizárólagos ingyenes üzenetküldőjének értesítő hangjával: „8-ra. Vagy 9-re. Vagy fél10-re.” Na, akkor mi a teendő? Osztok-szorzok, az osztó a kisebb gyerekünk esti kidőlési hányadosa. Megegyezünk a kilencben. Kilenc után pár perccel a háziasszony még a zuhanyban, hajat mos épp. Hú, de kínos. „Oh, don’t worry! chilei időszámítás, ne aggódjunk!” Tízkor már meg is terítünk, Bendegúzt kitámasztom, ne szédüljön bele a desszertbe.

Egész Chile úton van. Tényleg. Szerintem mindenkivel találkoztunk az utakon… A családok szabadságon, így mi is kivettünk néhány napot, és a sivatagos Vallenárból a hűvösebb „Dél” felé vettük az irányt.

4500 méteren búcsú a családtól: bár Léna felmászott 5000 m magasra is, huzamosan ott lenni, vagy még jóval magasabbra kapaszkodni nem feltétlenül egészséges egy 10 évesnek… Főleg hogy a szél, a hideg, a por és a szárazság csak fokozódik fönt.

A gyakori, hosszútávú autózások gyerektürelem- és szülőidegrendszer-próbáló utak Chilében. Márpedig a 4270 km-es, hosszanti fekvésű országban nagy távolságok vannak. Az ép szülői agyak és a gyermeki lelkesedés fenntartása érdekében valamit tenni kell.

A vallenari alaptáborból ki-ki csapva haladunk a kitűzött munkák elvégzésével. A Huasco-folyó völgyében meteorológiai állomásokat telepítettünk a Copiapói Egyetem kutatóival. Ez két magasan fekvő, viszonylag elzárt völgy elérését jelentette. Itt kóstoltak bele a gyerekek először a 3500 méter feletti, igazán magaslati levegőbe.

Éppen ebédre terítek a negyedik emeleti lakás teraszán, amikor a talpam alatt hullámozni kezd a teraszpadló. Régi rutin, szétnézek, hol a villamos, ami megrezgeti a házat. Sehol. Majd jön a morajlás, minden kutya ugat, a szekrényekben csörög az Eßzeug, táncol a falon a Klimt-repro. Ez alighanem földrengés.

Ha valamit rekordidő alatt meg lehet szokni, az a meleg, száraz nyári idő. Pont, ahogyan a Durrell család Korfura költözése előtt, olyanok voltunk „akár egy sor illusztráció valami orvosi enciklopédiából” , ám a melegbe érkezve nálunk is mindenki túladott nátháján, köhögésén.

Tizenöt évvel ezelőtt, az Antarktiszra jövet s menet. A chilei légierő Antarktiszi-félszigetre induló tudósszállító járatának felszállására vártunk, trekkingezéssel ütöttük el az időt. Ekkor történt, hogy

Félidőnél járunk. Tegnap megdőlt az egyhuzamban sátorban töltött esték száma, amit még Ausztráliában állítottunk be. Ma este volt a 18. sátorozás egyhuzamban. Fáradunk. Én már tudnék egy ideig csak ülni és mondjuk olvasni, de még sok minden van hátra. A csapat remek. Klasszikusan a szabadság első hete után szoktak összeveszni a házastársak keményen. Ezidáig még kisebb morgás is alig volt. Remekül együttműködünk, mindenki csinálja, amit kell és jól elvagyunk.

A mai nap során sok szépet láttunk, sokat ástunk, és ennek kapcsán sokat tanultunk. Földtan-földmunka alapszak.

Eddig leginkább csak turisták által látogatott vidékeken jártunk. Most azonban két napos autózással megjártuk az egyik folyóvölgyet, be nyugat felé a Karib-tengertől. A cél a Hitoy-Cerere National Reserve, ahol bent a hegyek között van egy kis kutatóállomás. Az út meredek és sáros, végre a terepjáró is rendeltetésénél van. Terepet jár.

Reggelenként vekker helyett a bőgőmajmok ébresztenek minket. Kb. 4.45-kor mikor kezd világosodni (7. északi szélességen vagyunk, a Nap 5.15-kor kel, 17.55-kor nyugszik, azaz 12 óra 40 percet van fent). A trópusokon reggel a napot fellövik az égre, és este lezuhan, azaz nagyon rövid a szürkületi periódus. A Nap utáni tájékozódás is nehéz, mivel nagyon hamar már olyan magasan van, hogy nem lehet tudni, merre van dél.

Tegnap este megszőttem a 4 darab max. 23 kilós csomagot. Szépen elfértünk, de kellett permutálni, hogy a felfújhatós gumikajak és az evezői is elférjenek. Van nálunk jelentős mennyiségű Betadine, Canesten és púder, hogy ne penészedjünk meg. No meg ponchók, amik sokkal jobbak mint a GoreTex flancos túrakabátok. Irány Costa Rica esőerdős vidéke!