Akármennyire is kerülni akarod, viszonyítasz! A saját városi életedet az ő vidéki létükkel. Nincs benne semmi különös. Emberek, akik falun laknak. Romániában. Kissé az isten háta mögött – minden szempontból. Nem tudják pontosan, mit jelent csángónak lenni. Nem tudják, mit jelent magyarnak lenni, vagy románnak. Egy biztos: katolikusok. Hamarabb mondják ezt magukról, mint a magyarrománcsángó szöveget. Fogalmuk sincs, mi az. Nem beszélnek feltételes módban. Nem mondják, hogy kéne. Legalábbis nekem nem. És azért az számít, hogy nem panaszkodnak a városból érkezőnek. Hanem azt mondják: van. Ló, ökör, föld, víz, két láb, két kar, ujjakkal. Néha egyikből-másikból kevesebb. Azt mondják, hogy nem számít, hogy épp nincs víz, mert május óta nem esett. Csak a falu kútjából tudnak inni. Nem számít, hogy kevés a termény. Nem számít, hogy a gyerekek valahol Olaszországban, Afrikában – mindenesetre olyan helyen dolgoznak építőmunkásként, amit még csak elképzelni sem tudnak. És az sem, hogy nem látták a legkisebbet már vagy négy éve. Nem mondják, hogy bárcsak itt lenne! Azt mondják, nincs itt. Punktum. Csak egészség legyen, nem?

Hazatérésünket követően egy hétig nem tudtam rendesen aludni. A látottak, az élményanyag rendkívül megterheltek, és a folyamatos megfigyelést sem volt könnyű elfelejteni. A napjainkban is virágzó totális kommunista diktatúra keménységéről árulkodik, hogy az lényegesen szigorúbb a Rákosi-éránál, és míg utóbbi „mindössze” néhány évig tartott, Észak-Koreában már több mint fél évszázada, hatvan éve szedi áldozatait

A Sea Shepherd (a „Tenger Pásztorai”) 2012–2013-as antarktiszi bálnavédelmi akciója még azelőtt elkezdődött, hogy elnevezhették volna. 2012 májusában ugyanis a frankfurti repülőtéren letartóztatták a mozgalom vezetőjét, Paul Watson kapitányt. No nem a német törvények ellen vétett, hanem egy 10 évnél is régebbi, és valójában már ejtett Costa Rica-i feljelentés és kiadatási kérelem volt mindennek az alapja. A háttérben azonban Japán állt: illetékeseik kiléptek a középamerikai árnyékból, és benyújtották saját feljelentésüket és kiadatási kérelmüket a Sea Shepherd alapítója ellen – „birtokháborítás” és „üzlet akadályozása” vádak alapján. A házi őrizetben lévő kapitány védelmét ellátó jogászok és helyi segítők úgy döntöttek, ebben a helyzetben haladéktalanul el kell hagynia Németországot

Fáradtan állnak az emberek a gödi Széchenyi-csárda melletti csónakháznál. Dolgoznak a szivattyúk, várfalra emlékeztető homokzsákrendszeren keresztül pumpálják vissza a Dunába a szivárgó vizeiket. A csárda üzemel, bár az alkalmazottak a sörcsapolás mellett folyamatosan söprik a vizet az épületből. Esteledik. A helyiek, köztük képviselő, ifi kajakos, zenész, hidrobiológus, mind a vizet figyelik, hiszen az elmúlt bő évtizedben immár harmadszor tetőzik az „évezred árvize”. Mielőtt hazaindulnánk, valaki megkérdezi tőlem: „Ugye majd erről az árvízről is fogsz írni?” Megígérem, fogok

Itt fekszenek a rokonaim — mutat tollakkal, szalagokkal díszített botjával a sírokra a könnyes szemű, öreg sziú. A tömegsírban százötven test maradványai pihennek, örök mementójaként annak a fagyos de cemberi napnak, mikor 1890-ben amerikai katonák mészároltak le itt egy falut, hogy egy közel negyvenéves háborúskodás végére tegyenek pontot. Az életben maradt őslakosoknak egyenes út vezetett a rezervátumokba, amiket azután hosszú ideig el sem hagyhattak. Kik voltak ők, mielőtt fegyvert fogtak, és mivé lettek mára a leszármazottaik?

Fák. Zöld mező. Tisztás. Nyugalom. Csicsergő madarak. Az egyetlen megfigyelhető mozgás a túrázók érkezése. Aztán eljön a nyár. Balról behajt néhány kamion. Fura vasakat hoznak. Mind többen jönnek egyre különlegesebb dolgokkal. Épületeket szállítanak és sajátos áldozati oltárokat. Egyszer csak megszólal a zene, és mintha valami mágnes húzná őket, áramlanak az emberek. Az oltárok előtt több ezren lejtik rendhagyó áldozati táncukat. Kivetkőznek magukból. Kívülről legalábbis úgy tűnik. Belülről pedig olyan, mintha a zene tartaná össze őket. Pedig valami más. Közös vágy – a szabadságra...

1977. Mint az Auto Union chauffeurje, ”becsókolok”. Mindez az ejtőtartányos, historikus automobilok beindításának első lépése. Gátlásaimtól megszabadulva, feltépem mutatóujjammal a motorházfedelet rögzítő két, öntöttbronz rugós fület, majd a benzintartány ricnis sárgaréz csavarját eltávolítva, mély levegővel erős túlnyomást létesítek a porlasztó úszóházában, hogy a mindenféle uszadékon áttörhessen a gép vére. Pedig lenne visszatartó erő — többen is figyelnek: legalább öt ”megmondóember”, három ”nem azért mondom” bevezetőmondat-típusú feljelentőember, két álmatlan, már 80 dB hangerőn visítva üzemelő, előingerelt, koloratúrszoprán nyugdíjas lakó, valamint zord háztömbbizalmik

Kezemben egy ócska térképpel gyaloglok: nagyjából a belvárosban kellene lennem, hacsak nem rontottam el a metrómegállót. Az óriási sugárutakat hatalmas portálú boltok és éttermek szegélyezik, a lámpák égnek, a bejáraton ott lóg az open felirat. Az üvegvitrinekhez közelebb hajolva, mintha árnyak suhognának. Keresem a helyem, sarokról sarokra bandukolva várom, hogy befordulva megleljem a nyüzsgő belvárost, a city centert: aktatáskával rohangáló hivatalnokokat akarok, szónokokat és tüntetőket, sürgölődő városlakókat szeretnék látni. Hiába…

„Kongóban minden lehetséges!” – tartja a mondás, és aki valamelyest kiismeri magát a közép-afrikai országban, jól tudja, hogy ez így igaz. A 70 milliós lakosságú, Magyarországnál 25-ször nagyobb alapterületű Kongó roppant izgalmas helyszín. Az Afrika-járók is egyetértenek abban, hogy más, mint a környező országok. „Vadhajtás”: hangos, kaotikus, lüktető, rendkívül ingerdús környezet. 2004-óta rendszeresen visszatérek ide, összesen több mint két évet töltöttem már itt, de nem telhet el nap anélkül, hogy este ne hangozzon el: „Nem fogod elhinni, mi történt ma!” Minden nap egy megismételhetetlen, hihetetlen történetet hordoz, amely rendszerint a vallással, a spiritualizmussal, a természetfelettivel és a mágiával függ össze

200 éve született a „betyárkirály”. Alakját számos szépirodalmi alkotás örökítette meg: színezték-formálták, széles körben ismertté tették az utókor számára. No de kit? A legendás hőst? A szegények gyámolítóját? Vagy egy közönséges bűnözőt? És mi az a szociokulturális közeg, amiben e meglehetősen kétes erkölcsű figura oly nagy népszerűségre tehetett szert?

2011. október 23. – „Mintha kihúzták volna lábunk alól a talajt!”



A helyiek Van városát egyszerűen csak „Kelet Párizsának” becézik, ami magát a várost tekintve némileg túlzónak tűnhet, ám a Van-tó melletti fekvése valóban különleges adottságokkal ruházza fel.

A dűne szélvédett oldalán emberek apró csoportja ül a parázs körül. Lassan besötétedik, megjelennek a homoktenger felett az első csillagok. A frissen főzött kávé és a füstölgő tömjén illatába a kardamom édeskés íze vegyül. Teljesen csend van, csak a közelben kipányvázott tevék mormogása és a napszítta tüzifa pattogó szikrái adják tudtunkra, hogy még a bolygón vagyunk. Lassan harmadik hete bolyongunk a Rub'al Hāli-sivatagban.

Amíg itthon az építőipar látványosan behúzta a kéziféket, addig Kínában tovább folytatódi a szűnni nem akaró, lázas építkezés. A nagyvárosok egyre duzzadnak, a migráció megállíthatatlan, de beruházók figyelme a vidéket sem kerüli el. Hatalmas, addig üres területekre készülnek grandiózus városépítészeti tervek, melyek szerkezetét minden esetben a többsávos úthálózatok rendszere határozza meg. Ám milyen mindez belülröl? Halász Bálint egyedüli nyugati építészként dolgozik egy kis létszámú pekingi tervezőirodában, ahol a tűzhöz közel figyelheti meg a nagyhatalom megállíthatatlan növekedését

A magyar felfedezők, utazók között aligha találunk még két oly meghatározó személyiséget, akiknek életútja annyi hasonlóságot mutat, annyira párhuzamosan halad, mint Vámbéry Árminé és Germanus Gyuláé — és mégis… Isztambul felé utazva, írásaikat olvasgatván döbbentem rá, hogy e két, kalandokkal teli Kelet-kutató-élet éppen a legvégsőbb kérdés tekintetében mennyire eltér egymástól. Sziporkázóan szórakoztató, török, perzsa, arab mondásokkal fűszerezett műveikből kirajzolódik a számos hasonló tapasztalat — a ”kép” értelme azonban egészen más. Kevésbé a tényeken, mint inkább a hangulatokon, érzéseken, benyomásokon keresztül igyekszünk most rávilágítani kettejük életútjának párhuzamosan futó és szerteágazó pontjaira

Vajon hogy kerül egy 34 méteres sziklaszirt a Pesti-síkságra? Ami ráadásul a Keleti-Kárpátok Hagymás-hegységében magasodó Egyeskő „testvére”? Mióta és miért tornyosul a Városliget szélén, a vasúti vágányok és az állatkerti kifutók fölött? És vajon mit rejt a mélye?

A teve az egyik legmókásabb jószág. Olyan öntudatosan és akkora önbizalommal vonul előttünk, mint „aki” már a Világszépe-verseny meg nyerésén is túl van. Mégis egy kocsit kell húznia, málhás szamárként dolgoznia. Akár kellemetlenül is érezhetné magát igazságtalan helyzete miatt, mert „őt” akár el is adhatják, bármit megtehetnek vele — mégis hagyja magát, mivel a tények megnyugtatják, hiszen mégiscsak ő a leg-leg-leg…

Képzeletben ugorjunk vissza az 1600-as évek legelejére, és a világűr távolából tekintsünk Földünkre! Ha ekkor egy csendesóceáni éjszakát szemlélünk, egyszer csak azt látjuk, hogy egy aprócska fény gyúl. Egy vörösen izzó folt, ami egyre erősebben világít. Pár óra múlva kivilágosodik, és az óceán kékjében egy fekete füstcsíkot pillantunk meg, ami egy pontból szétterülve, több kilométer hosszan húzódik. Semmi kétség, tűz van! Rapa Nui ég. Napokon át lángol az a földdarabka, aminek a tenger szintje fölé emelkedő része alig 163 négyzetkilométer kiterjedésű — vagyis majd' harmadakkora, mint a mai Budapest. A tüzet az ott élő bennszülöttek gyújtották, hogy egy hosszú ideje húzódó háborúskodás drámai befejezéseként véget vessenek múltnak, kultúrájuknak és saját jövőjüknek, ezzel cáfolva meg a természettel ősi harmóniában élő népekről alkotott illúziókat

Különleges figyelem irányul ma a hazai felsőoktatási rendszerre – elsősorban a diáktüntetéseket kiváltó reformtörekvések okán. Ilyen helyzetben igencsak érdemes megnézni, hogyan működnek a több száz éves múltú, magas színvonalú, világhírű egyetemek. Most a már 800 évet megélt Cambridge-i Egyetemet vesszük górcső alá – nem utolsósorban az ott tanuló magyarok szemszögéből.

A Nap legismertebb jelenségei a napfoltok, melyek száma átlagosan 11 évenként éri el a maximumot. Ilyenkor azonban a kitörések és a naptevékenység más megnyilvánulásai is gyakrabban jelentkeznek, sőt jelentős hatással lehetnek Földünk légkörére, magnetoszférájára, s ezen keresztül civilizációnkra is. Az előrejelzések szerint 2013 a napfoltmaximum éve lesz, ezért különösképp érdemes megismerkedni központi csillagunk működésével, jelenségeivel és azok hatásaival

A Tűzföldtől északra a Dél-patagóniai-jégmező jórészt befedi a Déli-Andok hegyvilágát, azonban a mérsékelt övezet legnagyobb jégborításának peremén meglepően merész formájú sziklacsúcsok emelkednek a magasba. A jégvájta tavak és a gleccservölgyek fölött, a hegyi tundra és a füves pampa találkozásánál két meseszerű sziklavilág is magasodik. Az egyik El Chalten jégbe zárt világa, híreshírhedt tornyaival: a Fitz Royjal és a Cerro Torréval. A másik megjelenésében eltérő, de ugyanúgy lenyűgöző: a Paine-csoport. Kis területű sziklabirodalom, rendkívüli gránitfalakkal-taréjokkal – és igencsak mostoha időjárással. Hegymászószempontból ez az extrém sziklamászás hazája. Hősies küzdelem, vagy emberi hasztalanság? Hegymászók a világ végén…