A derült, hold- és fényszennyezésmentes égre tekintve 2000-3000 csillagot számolhatunk meg szabad szemmel. Vannak köztük fényesen sziporkázók és szemünkkel épp csak megpillanthatók. Elhelyezkedésük pedig, ahogyan a laikus szemlélő számára, úgy az égre tekintő első ősünk szemében is teljesen véletlenszerűnek tűnt

Egy – szinte tetszőleges – dél-dunántúli falu. Elindulunk a templommal, kocsmával, autóbuszmegállóval ékített, többnyire egyutcás, szalagtelkes településről. Elhagyva az utolsó házakat és a temetőt – esetleg némi gyepterület után –, elérjük a szántókat, amelyeket a kiterjedt szőlőterületek öve, a szőlőhegy követ. Ezek után az erőteljes művelés alatt álló és többnyire aktív vadgazdálkodású erdők következnek. Ha a valóságban is megtesszük e sétát, akkor takaros pincék és présházak, nagy műgonddal és odafigyeléssel pátyolgatott szőlősorok helyett alighanem siralmas, ám mégis magával ragadó látvány fog elénk tárulni: az öreg, haldokló szőlőhegyeké.

Történetünk főhőse szeptember 15-én egy mátrai község, Bodony határában fácánra vagy patkányra vadászva betévedt a fácántelepre, majd ott belegabalyodott a dróthálóba, és megsérült a szeme. Hamar Egerbe, a Bükki Nemzeti Park saját mentőállomására került. „Kelemen Tamás állomásvezető rögtön felhívott, hogy mi ilyenkor a teendő. Én pedig konzultáltam dr. Dobos Andrással, aki szemészettel foglalkozó szakállatorvos, hogy addig is, amíg Szentesre el tudjuk vinni, milyen szemcseppel kell kezelni” – meséli dr. Déri János, a hortobágyi Madárkórház Alapítvány igazgatója.

Az emberré válás története a tudomány világának egyik legfontosabb és egyben talán legérdekesebb kutatási területe. Különösen igaz ez az 1990-es évek elejétől kezdődően, amikor a különböző földrészeken végzett ásatásokon egyre nagyobb számban előkerülő leletanyag és egy új tudományág, a paleogenetika eredményei új távlatokat nyitottak az ember, valamint közvetlen rokonainak és elődeinek megjelenése, elterjedése és evolúciója megértésében.

A népi nevén ráró vagy halvágó sas különleges táplálékspecialista: szinte kizárólag halra vadászik. Ám néha rossz útra téved – rendkívül ritkán, ködös, ónos esős időszakban rágcsálót, esetleg kétéltűt is elejt. Biztosra megy: jellemzően 20 dkg körüli halakat zsákmányol. Ezek – kisebb testi erejük és súlyuk miatt – nem veszélyeztetik mélybe húzással, vízbe fulladással. Kárászokra, vörösszárnyú keszegekre, kisebb csukákra, bodorkákra hajt és 3-5 zsákmányolási kísérletből mindig van sikeresen kifogott élelme. Ez persze nagyban függ attól is, hogy fiatal madárról, vagy egy sokat megélt, rutinos öregről van-e szó… De többnyire egész nap táplálkozik. A jó erőnléthez, a vonuláshoz erre mindenképp szüksége van, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a naphosszat tartó, sorozatos víz alá merülések is sok energiát emésztenek fel – még a nagyszerű hőszigetelés dacára is

A titokzatos Kúp-köd és környéke (az NGC 2264 lajstromszámú terület) nem tartozik a legkutatottabb égitestek közé, nem is a legfényesebb, de nem is különösen halvány, és nem is a legfiatalabb – mégis gyakorta kerül az asztrofotósok célkeresztjébe. Népszerűségének magyarázata talán az lehet, hogy alig akad még egy olyan objektum, amiben a csillagok és a csillagközi felhők ennyire gazdag és a képzelőerőnket túlszárnyaló kozmikus formavilágot bontottak volna ki. Vörösen gomolygó felhők, lángnyelvszerű ködfoszlányok, hegyek, folyók, sötét áramlatok – és a misztikus, kúpszerű alakzat!

Afganisztán keleti határvidékén az ország testéből egy különös, csaknem 300 km hosszú, vakbélszerű nyúlvány türemkedik ki, ami kissé északkelet felé tartva a kínai határig ér. Ez a híres-hírhedt Wakhan-folyosó, ami előbb volt politikai fogalom, mint földrajzi elnevezés

Vlagyivosztok. A szó a legtöbbünknek még a 21. századi globális világban is különlegesen cseng. Az európai országok méreteiben gondolkodó nyugati ember számára szinte felfoghatatlan, hogy a Balti-tenger-parti Szentpétervárral átellenben, onnan majd’ 10 000 kilométerre, a Csendes-óceán partján, a kínai és az észak-koreai határ közvetlen közelében is még ugyanannak az országnak a távoli, sejtelmesnek tűnő végein járunk.







Már a város neve is sokatmondó: a Vlagyivosztok (vladei vostokom) szó jelentése ugyanis jól tükrözi a 19. századi orosz ambíciókat: „Uralkodj Keleten!”. Ugyanakkor már a repülőn ülve, majd még inkább a városba befelé robogó marsrutkából (iránytaxiból) kitekintve egyre több keleti arc és jobbkormányos japán autó tűnik szembe, így a „legészakibb kínai város” kitétel sem tűnik légből kapottnak. Joggal merül fel tehát: valóban Vlagyivosztok uralkodik-e a Keleten, avagy a 21. században ez már nem ilyen egyértelmű?

Ősi maradványok gyűjtőkatlanjai? 1991. szeptember 19-én a német Erika és Helmut Simon alpesi hegyi túrájuk során, az olasz–osztrák határvidéken járva letértek a jelzett útról. Ez a kitérő – mely közben félig jégbe fagyott, szinte meztelen holttestre bukkantak – régészeti szempontból már néhány napon belül szenzációs jelentőségűnek bizonyult. A dél-tiroli Fineilspitze tömbje alatti nyeregben 3210 m magasan talált emberi maradványról hamarosan kiderült, hogy kora több mint 5300 év! Különlegessége leginkább érintetlenségének, valamint a környezet átvizsgálása során előkerült, hozzá kötődő használati tárgyak sokszínűségének köszönhető

A földrajz, azon belül is annak iparföldrajzi ága iránt érdeklődést mutatók számára bizonyára ismerősen cseng Bratszk neve. Vízerőműve összteljesítmény tekintetében jelenleg csupán a 10. helyet foglalja el a világranglistán, ám 1967-es befejezésekor rekordernek számított. Egy csúcs azonban biztosan ma is ide kötődik: duzzasztása – az alakja alapján Sárkány-tóként is emlegetett, óriás tározó – a Föld folyóvölgyeiben létrehozott állóvizei közül a legnagyobb! Mivel a fő gát a BAM (Bajkál–Amur Magisztrál) vonalának nyugati részén fekszik, így Szibéria szívében vonatozva kihagyhatatlan lehetőség a komplexum meglátogatása.

A november a halál hava. Nem csupán azért, mert ez az a hónap, ami a halottak napjával indul, hanem azért is, mert ebben az időszakban már végleg megadja magát a természet. Téli álomra szenderül minden erre képes lény – legyen az tölgyfa vagy épp barnamedve.

Hirtelen fekete öltönyös biztonsági őrök sorfala emelkedik fel mellettem, szinte a semmiből. Egy sötétített üvegű luxusautó gurul be a Simon Bolívár térre, rendőrök és katonák szoros gyűrűjében. Az ajtó kinyílik, a testőrök szorosabbra húzzák védőfalukat és egy alacsony, szemüveges úr bukkan elő, sildes sapkával a fején: Rodrigo Londoño Echeverri, alias Timochenko. Kolumbia legrettegettebb gerillavezére megérkezett Bogotába.

Ritka és különösen szerencsés helyzet az asztrofotós számára, ha egy holdtalan, téli éjjelen felhőtlen ég ígérkezik – ám igencsak bosszantó, ha a kiszemelt helyszínre érve kiderül, hogy mégis felhős. Egy kis türelemmel és optimizmussal azonban kivárhatja, míg a felhők elvonulnak, felragyog a Tejút, s készíthet néhány remek képet...

A Nagykunság szívében, Karcagon látta meg a napvilágot az a kun származású magyar tudós, akit méltán neveztek el halála után a „kun apostolnak”. De vajon miért egyedülálló Mándoky Kongur István a 20. század második felének annyi kiváló Kelet-kutatója között, és miért nevezik kun apostolnak, vagy a kipcsak-török népek között fáklyavivőnek (csiragcsi)?

Egyiptom felől, autómat a Nasszer-tavon keresztülkompozva érem el Núbiát. Irány a Kelet-szudáni-sivatag, a bedzsák földje! A naplemente utolsó fényeiben Atbara városánál Lassányi Gábor egyiptológus-régész kutatóval a keleti útra kanyarodunk. Ekkor megszólal a járműben a GPS: 500 km múlva forduljon jobbra!

Öregedő Európa. A Szent Anna-tótól lefelé jövet, a nagy mennydörgésben egy esztenába botlottunk. Épp a szépen kiszárított szénát pakolták nagy iramban szekérre, hogy lehetőleg még az eső előtt levigyék a faluba. Így beálltunk mi is a család munkájába, amelyet egy legalább 70 éves bácsi diktált. Sőt, a végén ő volt az, aki a rakomány tetején ledöcögött a faluba az ítéletidőben. Nem sokkal később egy hollandiai parkban láttam egy kétszemélyes elektromos mopeden kutyát sétáltatni egy viszonylag túlsúlyos, de nem mozgássérült, idős párt. A férfi vezetett, a hölgy pedig a labdadobó bottal hajította a labdát a boldogan szaladgáló ebnek.

8 másodperc. Megfoghatatlanul röpke pillanat az életben, ám van, amikor 8 másodperc az örökkévalóságig tart – például egy 800 kilós bika hátán. Aki próbált már egy ekkora, megvadult behemótot megülni, és átélte ezt a semmihez sem hasonlítható érzést, tudja, milyen az, amikor megszűnik a külvilág és az idő értelmezhetetlen fogalommá válik. Az USA több államában hivatalos nemzeti sportnak számító bikarodeó hazánkban még csak gyerekcipőben jár, ám évről évre egyre több embert ejt rabul, köszönhetően egy lelkes pilisi családnak.

5.30: Sorra suhannak el mellettem az autók, miközben a veszprémi viadukton állva keleti irányba fordítotm a fényképezőgépemet. Pedig egy hétfő reggel is kezdődhet jól! Az utca embere nem is gondolná, hogy milyen pazar látványosság mellett megy el, holott csak nyitott szemmel kellene járnia a világban!

A havasigyopár (Leontopodium alpinum) az Alpok és az alpinizmus szimbóluma, az európai magashegységek egyik legismertebb növénye. Emblematikus fajként számtalan helyen szerepel, a pénzérméktől az emléktárgyakon át, egészen a pártok és hegymászószervezetek jelképeiig.

Ha meg akarnánk érteni az asztrofotózás lényegét, vagyis azt, hogy miért állnak hosszú éjszakákon át – akár fagyban is – távcsöveiken kattogó kameráik mellett a csillagos égbolt fényképészei, akkor talán érdemes lenne felkeresni a felvételen látható, meghökkentő megjelenésű égterületet. Szerencsénkre ennek most nincs akadálya, hiszen ősz van, és a sötét csillagködök tárházát jelentő Cepheus csillagkép magasra, szinte a fejünk fölé emelkedik hazánk égboltján. Már csak bele kell pillantanunk egy jókora, lehetőleg minél nagyobb átmérőjű teleszkópba egy fényszennyezésmentes hegyi tisztásról, és…